2017. nov. 15.

Hencze Tamás - Művek a 70-es évekből · Works from the 70’s


Ami különös, sőt valószerűtlen és mégis tény: e munkák egy időben, azonos térben készültek a Hencze Tamást ismertté tévő „atmoszféra“ és „struktúra“ festményekkel, a hengerrel készített „pöttyös“ és „csíkos“ művekkel. Úgy rémlik, akkor, a hetvenes évek első harmadában kitérőnek látszottak a művész számára, most, több mint negyven év múltán – a történeti szemlélet nagyobb dicsőségére – egy rendkívül izgalmas kísérlet eredményes félbehagyását, kevésbé ironikusan: a döntés dramaturgiáját illusztrálják. Mint egy elharapott mondat...
A sorozat – így utólag, rejtőzéséből előbukkanva pszeudó történetet íratva-sugallva – festői pályák sajátos, élénk és termékeny véletlenekre alapuló érintkezését is megvilágítja. 
A széles ecsettel többszörösen átfestett, visszakaparással „motivált“ felületeken a megformált (a művészetre utaló vagy azt szimbolizáló jel) és a formátlan (vagy formálatlannak tételezett sík, máskor tér) kapcsolata a látott és a tudott sajátos fölcserélhetőségére, a döntés érveinek homályosságára, a választás zavarára, az akart és akaratlan dialektikájára utal. Ahogy több, mint tíz évvel később, a nyolcvanas évek közepén-végén Károlyi Zsigmond fotó- és olajfestményein egy elemi jel, a szimbólumnak, allegóriának, metaforának egyként tekinthető forma, a kereszteződés összes jelentéssíkját egyetlen jelben akkumuláló X emelkedik alapmotívummá, s lesz a sokszorozás révén szinte narratívvá, a narráció pedig kibontja a benne rejlő tudott és sejtett jelentések szertelen halmazát, úgy e művek némelyikén is egymásba oldódnak és egymást erősítik az átlók, a keresztek, az ikszek. Hencze munkáin a motívum egy laza struktúra  elemeként marad meg,  Károlyi művein viszont már kaotikusnak tetsző szövedékké bonyolódik, de sem itt, sem ott nem hagy helyet a didakszisnak vagy az irodalmias értelmezésnek. 

A többször átfestett felületek, az újabb és újabb rétegek egyszersmind olyan tereket nyitnak meg, amelyek nem a végtelenbe nyílnak, nem a tágasságot sejtetik, mint a hengerrel készített „atmoszféra“ képek, hanem a felület, a faktúra kikövetkeztethetetlen értelmű, de mégis realisztikus zártságára utalnak. Az egymásra rakott, az egymásra húzott festékrétegek kvázi-expresszivitása ugyanakkor visszautal a korábbi gesztus festmények indulatos mozdulataira, de – furcsa mód – nem a festés eufóriáját sugallják: a fotószerű feketék és szürkék, a depresszív, tört zöldek, sárgák, kékek  fegyelmezettséggé merevítik „a festés örömét”. 
Hajdu István