2010. dec. 8.

Farkas Zsófi - Családállítás


Farkas Zsófia szobrászatát az organikus, biomorf stílus, és a sajátos anyaghasználat- szintetikus anyagokat, műgyantát és alumíniumot használ - jellemez elsősorban. Plasztikái sejt és molekulaformákból épülnek fel. A sejt- és molekulaforma nem véletlen, vissza kell lépni az alapokhoz, az eredethez, és újra építkezve eltávolodni az antropocentrikus nézőponttól, és így megtalálni a formát. Plasztikájának két fő alap formája az úgynevezett "nyúlvány" és az öblös félgömb. Ezek általában együtt vannak jelen - ritka a csak gömb, illetve csak nyúlványos megoldás - és kapcsolódásuk egy idő óta a molekularács formára emlékeztet, bármi legyen is az, egy medúza, egy gomba vagy egy hangya.


A körülöttünk lévő vizuális világ, a design, logók, reklámok mostanság ismét szívesen használják a molekulaformát, és az elfolyó higanyra, fémre emlékeztető alakzatokat. Farkas Zsófi munkái kapcsán beszélh

etünk a reklám és design kultúra jelenségeinek a szobrászattal való interferenciájáról. A mostani kiállítás címe: "családállítás". Csiszolt, alumínium plasztikák, az eddigi életműben a legantropomorfabb alakzatok. A kiállítás címe utalás a mostanában divatos pszichoterápiás irányzatra. E szerint legtöbb "bajunk" a családunkban gyökeredzik, a családi helyzeteket a jelenben modellálni kell, úgy, hogy az egyes családtagokat megtestesítő embereket állítunk egymás közelébe. Ezek a plasztikák groteszk, esetlen, billegő figurák, nem a szépség és az emelkedettség megtestesítői, mégis szerethetőek. Hiányosságaik, esetlenségük, tökéletlenségük vállalható, mert emberi.

Farkas Zsófia mintha elölről szeretné kezdeni, egy új, párhuzamos univerzumot teremt. A mesterséges evolúció a legtalálóbb kifejezés munkásságával kapcsolatban. Az arzén alapú élethez nem volt elég kompetenciája, ezért az új világ megteremtését szobrászi eszközökkel próbálja megvalósítani.
A kiállítással párhuzamosan megtekinthető Farkas Zsófi új köztéri alkotása, amely a SOTE új Tűzoltó utcai Elméleti Orvostudományi Központja elé került elhelyezésre.
Várhatóan 2011 januárjában a művész eddigi munkássá
gát összefoglaló monográfiát jelentet meg a Galeria Neon.

(Farkas Viola)

A kiállítás és a monográfia megvalósulását az NKA támogatta.



2010. nov. 11.

Bernát András - Rekonstrukció-Rész és egész

A kiállítás egy 1992-es munka rekonstrukciója, illetve kiegészítése két új variációval. Az eredeti festmény Belgiumban, Aalstban készült és az In Situ Galériában állítottam ki. Ez kintmaradt a galériában. 1995-ben újra megfestettem Budapesten és a Bartók 32 Galériában kiállítottam. Később megsemmisítettem.
A munka címe „Rész és egész“. Ez egy négy táblából álló festmény. Egy-egy
tábla két síkot ábrázol – egy vízszintes alapsíkot és egy erre merőleges, a vízszintes horizonthoz képest kb. 45 fokos szögben elforgatott függőleges síkot. A táblák páronként szimmetrikusak, tehát két-két tábla nagyjából egyforma. Ha a részeket közvetlenül egymás mellé helyezzük, egy vízszines alapsíkon fekvő lépcső vagy harminika formát kapunk. A részeket a falon egymástól távolíthatjuk vízszintes irányban, és a táblán ábrázolt síkok találkozásánál keletkezett egyeneseket képzeletben meghosszabbítva – kiegészítve a formát – egy nagyobb méretű objektumot kapunk. Elképzelhető, hogy oly mértékben távolítjuk egymástól a részeket, hogy a néző már nem képes érzékelni azok kapcsolatát.
Ez volt az eredeti munka, melyet kisebb méretben rekonstruálok és kiegészítek két variánssal.
Az első variáns három táblából áll. A kompozíció mindhárom táblán megegyezik.
A vásznak függőlegesen meg vannak felezve és a két fél egymással nagyjából 90 fokot bezáró síkot ábrázol. A részek és az egész viszonya hasonló képpen működik, mint az első munkánál.
A második variáns négy táblából áll, semmilyen osztás nincs rajtuk. Egy-egy rész egy síkot ábrázol. A részek és egész viszonya itt is úgy működik, mint az előzőeknél.
Pár szót kell szólnom a festésmódról is. A síkok irányát az ecsetnyomokkal ábrázolom. A pasztózusan felhordott olajfestékbe fémport keverek, melynek szemcséi az ecsetnyomok struktúrájának megfelelően különböző szögben verik vissza a fényt. Ez hozza létre a fény-árnyék hatást.
Az első munka világoskék, a második sötétkék, a harmadik sötétzöld színű.
Bernát András


Tolvaly Ernő írása a korábbi installációról:



2010. okt. 10.

BERNÁTH/Y SÁNDOR - Muddy things I.

Bernáth/y Sándor a hetvenes évek közepétől a magyar neoavantgárd művészeti élet sajátos figurája. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió autodidakta művészeit megismerve ráérzett, hogy a technikai tudáshoz képest az ötlet prioritást élvez. Provokatív, excentrikus megnyilvánulásai mellett ennek ellenére önmagát fejlesztve kitanulta a mesterséget is. Tájképek, parafázisok, majd fotóperformanszok és land art kísérletek után a fotórealista festészetben találta meg saját stílusát, melyet szocialista yrealistának nevezett el.
Fotó alapján mozdonyt, traktort, limuzint és kamiont festett. A képek homogén felületét festékszóró pisztoly alkalmazásával érte el, mely a hazai művészek körében akkor még nagyrészt ismeretlen volt. Bernáth/y kritikai látásmódja először az Édesbrigád (1979) című sorozatán jelenik meg, mely párhuzamba állítható Lakner László és Fehér László ugyancsak brigádokat megörökítő festményeivel.
Képzőművészeti munkássága mellett Bernáth/y Sándor a hazai alternatív zenei életben is jelentős szerephez jutott, ugyanis a Bizottság Együttes alapító tagja volt. A kultikus zenekar a képzőművész tagok (Bernáth/y mellett fe Lugossy László, ef Zámbó István és Wahorn András) kiállításmegnyitóin is sokszor fellépett. Ezzel egyidőben, a nyolcvanas évek elején újságcímlapokat festett Bernáth/y, hogy így mutasson rá egyes hírek abszurditására. Ki ismer rájuk – Ki tud róluk? (1981) című festményén imitálva az újságok rossz nyomdai minőségét, a fotón szereplő alakok felismerhetetlenek maradnak örökre. Az újságfotókon kívül Bernáth/y ebben az időben meztelen nőalakokat is előszeretettel fest, mint ahogy az a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében lévő Csaptelep (1984), illetve a kiállításon szereplő Stég (1983) című képeken tapasztalható.
A Galeria Neon amellett, hogy fiatal képzőművészeknek nyújt bemutatkozási lehetőséget, kissé elfeledett, idősebb mestereket is felkarol. Pálos Miklós kiállítása után most Bernáth/y Sándor tárlatán olyan műveket láthatunk, melyek közül némelyik már évtizedek óta nem volt kiállítva.
(Zombori Mónika)

2010. szept. 20.

Erdőháti Melinda - Horváth Roland kiálításának megnyitószövege

Entre chien et loup. A franciák ezt a kifejezést használják a félhomályra, amikor sejtelmesek a fények, összemosódnak a körvonalak, és nehéz eldönteni, hogy amit látunk, az kutya-e vagy farkas. Ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor Roland legújabb alkotásait megláttam.
Sokat írtak már Roland korábbi képeiről, megszemélyesített csendéletmotívumairól, álomszerű, szimbolista háttereiről, a tárgyak átlényegüléséről, színes szürkéiről.
Ismerve eddigi munkáit, talán szokatlan tűnhet a merész színválasztás: erőteljes kobalt, türkiz, rózsaszín és lila felelget egymásnak, újszerű dinamikát adva a képekhez. Hogy túlzó-e ez a színesség? Nem gondolom. Jó elmerülni benne, lüktet, él, hömpölyög.
A tőle megszokott érzékenységgel ábrázolt új képein kitágul a tér, már nem benn, hanem kinn vagyunk, ahol a puhán ölelő alkonyi tájban megelevenedő erőteljes motívumok lágyan, szinte alig észrevehetően ringanak. Ring a hajó, mozog a víz, mégis valahogy stabilnak tűnik minden. A mérleg nyelve inog: elvágyódás-stabilitás, szemlélődés-cselekvés.
A festő a nézővel együtt szemlélővé válik, eltávolodik, az ecsetjével már nem csak egy szegletet, hanem tág teret fog közre. Ebben a térben elevenednek meg a motívumok, hajók, házak, egy-két tárgy, ember alig. Egy nőalak, kicsit megközelíthetetlen, hideg, bölcs öreg (talán Diogenész? Vagy a Mikulás?) hódoló szolga, páncélja mögé rejtőző lovag.
Álomszerűek, de léteznek, valahol az immateriális, örök és változatlan lényegek között, ahol minden földi dolog csupán csak ezeknek a képmása.
Platón.
Diákkoromban a filozófia tanárom kisebb nagyobb sikerrel próbálta megismertetni velünk Platón elméleteit, aki a formákat, mint a tudás tárgyait azért „különítette el” az érzékelés tárgyaitól, mert ez utóbbiak állandó változásban vannak, s ezért megismerhetetlenek.
Ha nézünk, akkor tudjuk, vagy csak érzékeljük?
Mennyire kell közel menni valamihez, vagy valakihez, hogy érzékeltessük a jelenlétét?
Roland folyamatosan mozog, közel jön, szinte belelép a tárgy „aurájába”, aztán mintha megijedne ettől a közelségtől, a következő képen már tartja a távolságot. Csak bátran Roland!
Azt is mondta az egyik képről: van benne valami Kelet. Gondolkoztam mit is jelent ez: önreflexiót, most jön a meditálás, vagy mi? Kelet a tudás kapuja! Keletről jön a fény!Innen indulunk?! Miért Keletről Nyugatra? Miért nem fordítva? Vagy ez egyértelmű?
Még gondolkodom rajta, túl friss az élmény. Végezetül, mert nem szeretném túl hosszúra nyújtani a mondanivalómat, beszéljenek helyettem a képek, szeretném felolvasni Roland egyik versét, aki megtisztelt azzal, hogy elolvashattam őket.

Ez különösen tetszik:
Nem a testem, és az évek oly öregek,
Hanem a nyomorult ego.

S most levetném,
Nyitnám lakatját, zárját, Jármát.

És kelnék ki, hagynám el a zárkát,
De nem mondta meg senki;
Sem óvodában,
Sem iskolában,
Egyetem is ekképpen.

Nem volt sehol sem tanítható,
Hogy zárja hogy is nyitható.

Ezennel megnyitom a kiállítást.

Köszönöm.
Budapest, 2010. szeptember 9.

2010. szept. 8.

Hajók keletről nyugatra - Horváth Roland kiállítása

Horváth Rolandot, mint a hagyományos festészeti realizmust művelő, figuratív festőt ismerjük. Eddig túlnyomóan a „mindennapi” volt képtémái nosztalgikus-melankolikus hangulatú szereplője, nos, ezt az elköteleződést egy időre feledni látszik.

A Galéria Neon most nyíló kiállításával a festő újfajta nyelvezettel frissítette eddigi kompozíciós megoldásait, hogy egy, az előző periódushoz kötődő képből kibontsa önreflexív hajó-meséjét.

A tárlat címével azonos Hajók Keletről Nyugatra – című képnél kezdődik a történet, mely több most kiállított képpel együtt a 2009-es Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán is szerepelt, ugyanakkor több mű kifejezetten erre a kiállításra készült. Mégis, nem erőltetett tematikára felépített tárlatra kell gondolnunk, mivel a hajók mellett az Utazás, a Lila virágok –című szokatlanul absztrakt és expresszív képek is szerepelnek, illetve egy csendéletből átdolgozott Nagy virágok is, melyet a festő az egyik növény szirmai közé festett szimbolizmussal átjárt, ódon épülettel lyukasztott ki.


Az inspiráció megint az összetett jelentésű, hétköznapias tárgyakon, jelenségeken keresztül indította el a kompozíciók felépítésének többségét, az eredményei viszont most szürrealizmusba hajló, megélt érzelmeket szimbolizáló, festői útkeresés megnyilvánulásai lettek.
(Pócs Veronika)


Horváth Roland: Reggel

Reggel; és felkeltem, hogy a kútra menjek vödörrel kezemben vízért; dombos erdős táj, rendezett udvar. Tudom nem evvel foglalkoztam, nem e megható ittel és mosttal, hanem valami szorongató meneküléssel. Cirkusszal és tűzijátékkal. Hatalmas békákat etettem a pataknál, és nem resteltem magam, hogy a barlangokhoz menjek, és ott etessek nagyobb lényeket is, olyan sárkányformákat.
S látom, hogy többnyire magamat mulattattam.
Szétnézek és tátongó üresség a tájon, az őszön, ami meghozza az elvetett, és kikelt magvak learatását. Ezen a tájon, ami a valósághoz legközelebb van, mindennek a szeretet és élni akarás ad tápot, mint a fény a növényekben, kikel bennünk a vágy, a több akarása, és unszolása a mozgásnak. Program. A növényeknek nincs szabad akaratuk, pedig olyan, amikor a tudatukra ébrednek, és örvendnek a napsütésnek. Lábuk vízben és földben, gyökereik épphogy annyira mélyen, mint amilyen magasan leveleik a levegőben hajladoznak, és új hajtásaik, hol az élet születik. Sejtosztódás. Ez az, ami bennem is végbe ment.
Néha több kell, ami van, mert az túl sok, ami körbe vesz.
Túl sok, túl fontos, vagy túl kevésnek tűnik éppen. Folyamatosan fölfénylik valami, míg természeténél fogva minden elöregszik és kihuny.
Másik természet.
Titok.
Perpetuum mobile
,de az nagyon messze van.
Mégis a csillagok és a nap.
Most hogy itt ülök ezen a reggel, és hűvös ősz vesz körbe mindent, én is megnyugodtam. - Volt káosz, volt fény, volt csoda, de mint álomban utaztam volna. - Végtelenül egyszerű képekre gondolok most;
Egy tojásra az asztalon,
egy cukrászdai süteményre fehér tányéron. Valahol ugyanazt jelentik ők is, de egészen más, ha a tojás a kezemben, vagy a ballonkabátom zsebében van, vagy netalán én vagyok benne a tojásban. Ez nem mindegy. Benne voltam, de talán túl gyenge voltam, hogy véghezvigyem, gondolom. Mert most az asztalra téve nézem, és valami azt kívánja bennem, hogy a vászonnal és ecsettel hódoljak e nagy misztériumnak, hogy külsején fogjam meg, simogassam, tiszteljem, és áldjam létét.
Persze most már hogy voltam benne, egészen mást jelent. Egészen mindent jelent. Itt vagyunk sorsba burkolózva, vágyban, révületben, pedig a tisztánlátás érdekében üresnek kellene lennünk, hogy mindig be tudjuk fogadni azt, ami éppen itt és most történik velünk.
Üresség.
Igen járhatnék karöltve, kéz a kézben az évszakokkal, és az időjárással, most hogy ő is megbolondult. Szóval járhatnánk együtt, és mondhatnám csak azt, amit ő mond nekem. Milyen nagy szabadság lenne, és milyen nagy a magány. És milyen nagy a csönd. Örök hallgatás. S mit van mit itt hagyni?

És itt körbe véve ködökkel, vizekkel, és a sorsommal, de melyikkel? Mi festi a képet, ha csak az elején adtam meg a hangot, és a többit a kép maga jobban tudja?Persze én vagyok vele összefonva de mi tudja jobban, mi festi bennem? Erre nem nagyon találtak ki tudományágat, vagy összes együttvéve. A pulpitus meg bizonyosan egy kerek erdő közepében van. Ott. De ha az nem bennünk van, és nem odakint akkor hol?
És közben nagyon is lehet, hogy ez csak egy ismeretlen ima, felfelé nézvést, és hódolat. Persze azután kiderül, és mindenre választ talál a kérdező.

Hajók. Hát bizony ezek sorsok, és ha tisztán állnék ezen a bolygón, egy lenne az a hajó, egy úttal, egy helyzettel, és ami szép napokon még közbe jön. Csöndes torkolat, tengernek menő szigetekkel, partszegély mentén, derűs kedves elfogadós utazás a folyóval. Hétköznapok, melyek szövetében ügyeskedünk, javítjuk hibáinkat, valami jobb reményében, és persze nem élünk itt örökké. Pedig egyre inkább olyan. A folyam és az áramlat szépen észrevétlenül alakítja a part menti fákat, majd eltűnnek, és csak úszó kis kertünk marad, Solariszunk. Lassan elhaladva nyugat felé, és majd be is alkonyul, és lehet, úszunk tovább valami másik tengerben, vagy lehet, megérkezünk a legkedvezőbb szigetre, és persze lehet, hogy örökké.
Ujjaim meg matatnak a szöveten, a szőttesen, fonjuk áldozatkészen a kölcsön kapott szép fonalakkal.


Horváth Roland 2010

2010. júl. 4.

Zenebolt-Music Store

A Galéria Neon bemutatja a Lada project szervezésében létrejött kiállítást:
Kiállító művészek: Ian Anüll, Marc Bijl, Laura Bruce, Ingo Gerken / Matthias Meyer, Németh Hajnal, Thomas Chapman / Nik Nowak
A kiállításon munkáikkal szereplő művészek valamennyien közvetlen kapcsolatban állnak a zene produkciós hátterének különböző területeivel: felvételeket készítenek és adnak ki, borítókat terveznek vagy rajzolnak, koncerteket szerveznek, vagy maguk is zenélnek, énekelnek.
Különböző formában és hordozókon zenei termékek, mint limitált kiadású művészeti produktumok lesznek láthatók, hallhatók és megvásárolhatók a kiállításon: nagylemez, kislemez, cd, kazetta, egyedi borító vagy poszter, és egy hangfalakkal felszerelt szobrászati munka.A rögzített hangok részben a szokványos értelemben vett zenei produkciók, hangstúdióban felvett albumok, máshol a mindennapi élet zajai vagy konceptuális hangfelvételek hallhatók lemezre nyomva. Ilyen például egy hajléktalan vonszolta kartondoboz súrlódása a betonon, az utcára ömlő Coca Cola csobogása, vagy a visszatartott lélegzet - maga a csend, és az azt tagoló szükségszerű, görcsös beszippantás - hangja.
A végső tréfa a teljes csend egy üres lemezen, ironikusan kritizálva a csomagolás-orientált túltermelést, ahol reklámot veszünk tartalom helyett, mely a borítón büszkén hirdeti:
Joke for Money (Pénzért Vicc).

Galéria Neon presents the exhibition organized by Lada project:
Exhibiting artists: Ian Anüll, Marc Bijl, Laura Bruce, Ingo Gerken / Matthias Meyer, Hajnal Németh, Thomas Chapman / Nik Nowak

The artists showing their works at the exhibition all have a close relationship to different aspects of music production: they record and publish music, design covers, organize concerts, or they themselves are musicians or singers.
The exhibition features musical products as limited edition artworks for viewing, listening to and even available for purchase: LPs, singles, CDs, MCs, unique covers and posters, as well as a sculptural work fitted with speakers.
Some of the recorded sounds are musical productions in the traditional sense, albums recorded in studios; other records include noises of everyday life or conceptual recordings. Such are a cardboard box scraping the pavement as it is dragged by a homeless, the gurgling of Coca Cola spilling out onto the street, the sound of breath held back – silence itself, and the inevitable spastic drags it entails.The ultimate joke is an empty record containing complete silence, ironically criticising packaging-oriented overproduction, inasmuch as we buy advertisements instead of content. Its cover proudly advocates: Joke for Money.

Külön köszönet Horváth Bélának a támogatásért / Special thanks to Béla Horváth for the support

2010. jún. 1.

Pálos Miklós: Munkák

Pálos Miklós évtizedek óta folyamatosan készíti a könyveket, könyvespolcokat ábrázoló sorozatait. A monománia (valamely motívum kényszeres ismételgetése) nemcsak számára izgalmas, hiszen több művésztársának is kedvelt retorikai eszköze. Pálos művészetének újra és újra visszatérő témája a könyv, a maga tárgyi valójában. Ennek ellenére grafikái a finom, taktilis jellegük miatt érzékeny felületűek. A hagyományos festészeti palettáról hiányzó ezüst színt Pálos gyakran alkalmazza, melynek köszönhetően a könyveket beborító por képzete is megjelenik. Műveiben mintegy letapogatja a könyvespolc egy szegmensét, a különböző méretű könyvek felületét, külső megjelenését. Azaz a szó eredeti értelmében lenyomatot készít a könyvekről, és ezáltal átvitt értelemben a bennük rejlő tudásról. Az egymásra rétegződő lapok ugyanis azt a tudást képezik le, amely eléréséért küzdenek Ray Bradbury művének a 451 Fahrenheitnek a disztópikus jövőképében a könyvemberek.
A Galeria Neon kiállítóterében együtt láthatóak Pálos Miklósnak a kilencvenes években az Újlak csoport tagjaként készült grafikái, azok továbbgondolt, frissen készült reflexióival.
(Zombori Mónika)

A kiállítás megnyitóján Bernát András festőművész Pálos Miklóssal és tgnoise-al közös performanszát láthatja a közönség.
Kerekes Zoltán fotói a megnyitóról:
http://picasaweb.google.com/kagylo/PM6310958PM?feat=directlink

A kiállítás az NKA támogatásával valósul meg.

A kiállítás az NKA támogatásával valósul meg.



2010. ápr. 27.

Interjú Komoróczky Tamással

Selmeczi Bea:
Szövevényes kaland az ismétlődések univerzumában


Selmeczi Bea: - Miért vonz mostanában a semmi témája?
Komoróczky Tamás: - Megragadott ez a fogalom. Nyelvileg problémás, hiszen nincs pontos jelentése, főnévként nem utal semmire. Filozófiailag is problémás, Platón után legközelebb csak Heidegger és Sartre foglalkozott vele a XX. században.
A semmi nem tévesztendő össze az ürességgel, amiről a keleti filozófiák írnak, vagy amit Platón Pneumának nevez. A semmi elképzelhetetlen fogalom számunkra, mert mindent a ’van’-ból, a létezőből vezetünk le.S.B.: - Neked mi a semmi?
K.T.: - Nem tudnám definiálni, de számomra ez mindennek, ami körülvesz, és ami valamiként határozható meg, az ellentétpárja, a hiánya. A ’van’ kivonata, a létező nemléte. Vágy arra, hogy megtudjuk, mi van a létezőn túl. A semmiben mindig ott munkál a kétség, mi az, amikor valami nincs. Kihívásnak tartottam, hogy erre a problematikára reagáljak. Úgy kezdtem el a munkát A poem about nothing című kiállításomra (Liget Galéria), hogy körülnéztem a neten, mások ezt hogyan közelítik meg. Elsődlegesen verseket gyűjtöttem, mindenféle amatőr verset. A közel harminc vagy negyven versből kiszedtem azokat, amik számomra használhatónak tűntek vagy megérintettek, és ezeket abszolút helyzetbe állítottam. Ekkor indult el a szövevényes kaland, mi az, amit ebből ki lehet hozni.
Többféleképpen nyúlok az anyaghoz: van, hogy feléneklem itthon a kiválasztott verset egy általam megírt dallamra, vagy felolvastatom valakivel (legutóbb Tihanyi Annával, aki gyerekkorában szinkronszínész volt). Utána továbbgondolom, ritmizálom vagy zenét írunk hozzá egy barátommal, Szőnyi Andrással.A semmiről készült videó is. A berlini szobámban filmes eszközökből felépítettem egy makettet. Szerencsés helyzetben voltam, mert éppen egy operatőrtől béreltem a szobát. Amikor kérdezte, mit fogunk felvenni, akkor azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen semmit. Jobb híján magukat az eszközöket vettük. Ennek ellenére komolyak maradtunk, írtunk scriptet, volt csapó, görgőkön mozgatható kamerastatív, és klasszikus kameramozgásokat használtunk, mint a fahrt vagy a svenk. Később hozzákerült egy „binaurál beat” frekvencia is, a tudatmódosító frekvenciák csoportjából egy nagyon pozitív delta-hangot választottam.
Nem az a lényeg, hogy a semmit a lehető legjobban megközelítsük, hanem a hozzá fűződő viszonyunk.Fontos része a módszeremnek, hogy provokálom magam, olyan témákat vetek fel, amelyektől nem várom feltétlenül, hogy megoldjam.Sokaknak beugranak olyan megoldások, mint a 51.Velencei Biennalén a román pavilon, amikor egy német művész, Daniel Knorr, az üres pavilont állította ki (2005. Európai-influenza installáció), de az megint az ürességről szól.
S.B.: A semmi számodra tulajdonképpen a nulla?
K.T.: - Nem, bár a matematika közelíti meg legjobban, de mivel a nullával számolnak, és van helyértéke, a nulla sem semmi. A nulla számkarakterként ürességet hordoz, grafikai képe viszont körbezárulást, ami a semmitől és az ürességtől is elhatárolódik.S.B.: - Miért használsz zenét és ritmust a semmi ábrázolásához, amikor az éppen az ellentéte?
K.T.: - Igen, a ritmus alaprezgések mintázata, tehát minden, ami körülvesz minket, az ritmus.
Azonban ha már képileg ritmizálok valamit, akkor a hozzá tartozó és azt kiegészítő, de annak nem alárendelt auditív ritmusokat is használni akartam, ráadásul ez egy másik absztrakciós szint is. Nem érzem ezt ellentmondásnak, hiszen a semmiről zeneművek is születtek hallható tartományban, amelyek a semmiről alkotott elképzeléseinket közvetítik.
Beszélhetnénk az emberi percepción túli tartományokról is, amiket nem érzékelünk, de mégis jelen vannak, és most már léteznek olyan műszerek, amikkel ezeket transzponálni tudjuk az érzékelhető hullámrezgésekbe.
S.B.: - Veled kapcsolatban mindig eszembe jut Odüsszeusz. Amikor a Küklopsz megkérdezi a nevét, ő azt feleli: „Senki se”, ezért miután megvakítja, a Küklopsz hiába szalad a társaihoz: „Ki vakított meg? Senki se”. Nálad ilyen a semmi? Egyfajta kicsavarása a ’van’-nak, illetve játék a ki-bejárkálással?
K.T.: - Ez szép analógia. Így is felfogható. Igen, játszom a fogalommal, még inkább használom, és bár ez sokszor blaszfémikusan fejeződik ki, de éppen ez benne az izgalmas.
Amikor nekiállok dolgozni egy témán, akkor nemcsak magamról gondolkodom, bár természetesen a különböző felvetéseket átszűröm magamon. Ugyanarról a tárgyról különböző halmazok élnek bennem, amik egymással csatáznak.
S.B.: Nem arról van inkább szó, hogy a kérdésekhez, amelyek foglalkoztatnak, folyamatosan kapaszkodókat és lenyomatokat keresel a világban, hogy utána azokat átszűrhesd magadon?K.T.: - Hát, végülis ez nem rossz megközelítés, ha abból indulunk ki, hogy a minket körülvevő dolgokat egy készletnek látom. Számos dolog vesz körül, de amikor a készletből előhozok valamit, akkor megfelelő konstellációba kerülnek. Azért használom az „előhozok” kifejezést, mert csakúgy, mint egy festő esetében, aki az üres vászonnal szemben suhogtatja az ecsetét, egyszeri és megismételhetetlen teremtési folyamat történik. Mindig minden jelen van, és ez nem idő vagy kultúrafüggő. Csak éppen bizonyos szegmensek kerülnek előtérbe.
Szerintem a különböző kultúrák is ezt teszik. Valami hirtelen a figyelmük középpontjába kerül, és azt rendszerbe foglalják. Persze nagyobb halmazokkal dolgoznak. Az adott szegmens kicsúcsosodik, és hangsúlyt kap a kulturális terekben, szférákban.
Hadd hozzak erre egy analógiát: ha az univerzum addig tágul, amíg el nem ér egy kritikus pontig, ahonnan zsugorodni kezd, de ha egyetlenegy pontra zsugorodik, akkor is megtartja minden alkotó elemét. Ha viszont újabb csillagok és galaxisok születnek, akkor sem lesz több, mert a készlet ugyanaz.
A gondolatok is ilyenek számomra: programmal rendelkező önálló entitások, amelyek ugyan nehezen felfejthetők, de folyamatosan burjánzanak, az írók ezekből csak leszedegetnek bizonyos csírákat, és új konstellációkat teremtenek.
A készlet behatárolhatatlan. A semmi fogalma épp azért izgalmas, mert azt veti fel, mi van, ha ez az egész készlet nincs.
S.B.: - Nálad a motívumok folyton ismétlődnek, csak mindig egy kicsit másképpen, más ciklusokban, amit a matematikában iterációnak hívnak. A pécsi Vasarely Múzeumban temetési vitrint rendeztél be, a Liget Galériában a semmiről szóltál, most a Neonban faragott csontokat állítasz ki. Ezt egyfajta ördögűzésként teszed?
K.T.: - Nem feltétlenül. A csontokkal már régebben is foglalkoztam, tizenkét éve engedélyt kértem a Természettudományi Múzeumba, hogy csontokat fotózhassak. Nagy szerencsémre egy szamár teljes csontozatára bukkantam, amiből ott helyben mintarendszereket alakítottam ki, illetve felállítottam egy ábécét is, ami azóta több munkámban visszaköszönt.
Ha valamire kíváncsi vagyok vagy foglalkoztat, elkezdek kutatni, ami mankót vagy lökést ad az alkotásnak, onnantól kezdődhet a játék. Sokszor kisajátítok vagy beemelek valamit másoktól, amit aztán sajátomként kezelek. Az idegenből ismerőssé kell válnia ahhoz valaminek, hogy dolgozni tudjak vele, hiszen addig csak a káosz része. A kutatás is erre szolgál.
Ez olyan, mint a japánoknál, akik kitesznek egy csengettyűt, hogy a szél hangját befogják. Azáltal, hogy hallhatóvá tették, már emberivé transzformálták, és a természet alapvető káoszába rendet vágtak.
A csontokra visszatérve, valahol olvastam egy szép kifejezést, hogy a csontok az univerzum fűtőanyagai lehetnének. Azért érdekelnek, mert valamikor életet hordoztak, de most fosszíliák, a múltba látás elengedhetetlen felületei. Most kizárólag olyan csontokat használtam, amiről én magam ettem le a húst, vagy kiettem a velőt, ami ráadásul örökítő anyag is. Ez egy furcsa absztrakció, mert az élőt, ami már halottá vált, ezáltal visszaforgattam az életbe, ami később majd ugyanúgy meghal. Tulajdonképpen ez egyfajta transzmutáció. A halál színeváltozásainak megragadása.Vannak marhacsontjaim, amelyek esetében még el tudok vonatkoztatni, mert a lábszárcsontokat kisebb szeletekre vágták, de a sertéscsontok erőteljesen emlékeztetnek az emberi csontokra. Egyfelől undor, másfelől kétségbeesés van bennem. Nagyon felzaklatnak, hetek óta nézegetem, szárítom őket a radiátoron. Csak úgy fértek el, hogy egymásra pakoltam őket, de ezzel olyan viszonyt alakítottak ki egymással, hogy – úgy érzem - most már együtt kell szerepelniük. Már voltak annyit együtt, hogy össze kell ragasztanom vagy csavaroznom őket.
Furcsa az elrendezés, hiszen a lapocka a lábszár mellé került, ami nagyon blaszfémikus helyzet, hiszen ez így a természetben nem fordulhatna elő. Egy ennyire egyszerű beavatkozás is a természetbe önmagában nagyon meredek, nem kell hozzá feltétlenül belenyúlni a génekbe.
S.B.: - Tudom, hogy bizarr a kérdés, de szeretsz alteregók mögé bújni. Lehet, hogy a csontok is azok?
K.T.: - Ebbe még nem gondoltam bele, de elképzelhető. Az alteregó mindig valamiféle azonosulással kapcsolatos kérdést vet fel. Az alteregó nem az, csak hasonló, és utal a személyre. Ha ilyen mélyen foglalkoztat, hogy lemenjek a porig, a saját poraimig, akkor tulajdonképpen igen, bár valahol meg kell húzni a határt.
Különböző csontokról van szó, amikről más-más időben ettem le a húst, de mégis egy térbe és időbe kerültek. Van egy belső ritmusuk, amiről akár zeneművet is írhatnék. A csontokat elkezdtem felsorakoztatni a terepasztalon, nagy fordulatszámú fogtechnikai eszközökkel és csiszolókorongokkal faragom őket.
Mivel színpadi helyzetet teremtettem, a csontokat castingolni kellett, karaktert és nevet adni nekik. Különböző fogalmakat kerestem, így a játéktérben már léteznek a szereplők.S.B.: - Ahogy látom, az összes fogalom, kivéve a „Fiancée”-t és a „Mature”-t.

K.T.: - Igen, a menyasszony és a matróna talán kicsit kilóg a sorból, de kellettek női szereplők, mert a készülő mitológiát tágítja, ha nemek szerint is megkülönböztetem a csontokat. Már csak egy-két fogalommal bővítem a készletet, mint a Bloodlust (vérszomj) és a Current (aktuális). Egyetlen csont van, ami nem kapott nevet, amin kalászszerű népi motívumok vannak, az számomra a testőr, a sokkal régebbi emlékezet. A pásztori vagy ősemberi hagyományokban kézenfekvő volt a csont, hiszen elég szilárd anyag, erős kötőszövet, ugyanakkor könnyen megmunkálható. Régen pipaszutykot dörzsöltek bele a megfaragott szarvakba, hogy jobban kirajzolódjon a véset.
S.B.: - Mi alapján választottad ki a neveket?
K.T.: - Hirtelen jött sugallatok. Közlekedek a neten vagy olvasok egy könyvet, és egyszercsak megtetszik egy szó, ízlelgetem, belegondolok a tartalmába.
S.B.: - És mi történik a szereplőkkel?
K.T.: - Kell egy sztori, amit eljátszhatnak. Az a tervem, hogy kifeszítek egy blue box hátteret a terepasztalra, amitől majd bármilyen hátteret bemozgathatok a videóban a csontok mögé. Ne konkrét történetet képzelj el, a csont-színészek csak bizonyos viszonyba kerülnek egymással.
S.B.: - Úgy képzeled el ezt, mint egy középkori Akárki-játékot1?
K.T.: - Nagyon jó kiindulási pont. Éppen tegnap készítettem ki Határ Győző Golgheológiját, amiben van egy tétel, amikor Golgheológi elmegy az ereklyegyűjtő szerzeteshez, aki csontokkal rakta ki a falát. Mivel a középkorban az ereklyékkel kereskedtek, Szent Jeromos koponyaszilánkjának piaci értéke volt, el lehetett cserélni Krisztus egyik szögére vagy akár kenyérre is. Nagyjából így képzelem a csontokkal való játékot.
Ha adott A és B, akik nem ismerik egymást, de megfelelő időt együtt töltenek, és hirtelen megjelenik C, akkor cinkosságra lépnek C ellen, még akkor is, ha előtte szemben álltak egymással. Szerintem így alakulnak a kultúrák is ki nem mondott szabályok alapján.
Erre analóg az, hogy ’90- körül elkezdtem palackokkal világmodelleket mintázni. Akkor is nagyon fontos volt, hogy kizárólag olyan palackokat használjak fel, amiknek előzőleg kiittam a tartalmát. Megpróbáltam elkészíteni a heterarchia (sokközpontúság) mintáját, aminek azt a címet adtam, hogy Hiábavaló kísérlet a heterarchia modellezésére. Széttörtem egy palackot, és a darabjait ugyanúgy illesztettem össze, szóval emlékeztetett a palack eredeti alakjára, belső mindenségére. A kísérlet hajszál híján fedte a fogalmat, de nem fejezte ki tökéletesen.
Készítettem Wittgenstein-modelleket is, amik egy küszöb-helyzetet fejeztek ki, ahonnan már ész érvekkel nem lehet továbbjutni. Ez az a metafizikai küszöb, ahová Wittgenstein is eljutott, akármilyen racionálisan próbálta megközelíteni a világot.
Mivel a gondolkodásunk behatárolt, és folyamatosan falakba ütközünk, vannak ugyan emocionális kulcsaink, de azokban nincs racionalitás, ezeket nem tudjuk olyan pontosan ábrázolni vagy kifejezni.
Tulajdonképpen ez a művészet hajtóereje, hiszen egy műalkotás olyan dolgok mögöttiséget képes ábrázolni, amit más módon nem tudnánk megközelíteni.
S.B.: - Az, hogy megeszed vagy kiiszod az általad felhasznált tárgyak tartalmát, az is egyfajta átszűrés?
K.T.: - Igen, így kerülök velük viszonyba. Bekebelezek valamit, tehát magamévá teszem. Ez az átszűrés arra jó, hogy ilyen dolgokról gondolkodhassak, beszélgethessünk, vagy emocionális viszonyt alakítsak ki velük. Ekkor lép életbe a szinkronitás, aminek még nem találták meg a magyarázatát, hogy bárhova nyúlsz, valamiféle utalást találsz arra, ami éppen foglalkoztat.
A kiállítás mindig leválik rólam, és újabb hatások érik azáltal, hogy megnézik. A művek oda-vissza hatnak. Bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy itt mennyire van szó szabad akaratról vagy irányítottak vagyunk-e. Az egyik csontnak ezért a Supervisor nevet adtam, ami a pszichológiában a felettes Énnek felel meg, amivel nem vagyunk igazán jó barátságban.
S.B.: - Ha elfogadod azt, hogy nemcsak szabad akarat létezik, és hiszel a determinizmusban, akkor ez téged művészként a középkori ikonfestők sorába helyez.
K.T.: - Persze. Mintázatok vannak. A determinizmus szerint minden eleve elrendelt, de ha az ember valamennyire az eszméltség állapotában van, akkor bele tud piszkálni a sorsába. Szerintem ez lehetséges, sőt szándékosan provokálom, még akkor is, ha ennyi év után már tisztában vagyok a korlátaimmal, azzal, hogy mi vagyok én. Sokszor kikezdem, szembe megyek vele, mert nem akarom elfogadni a mintázatot. Hiába ismerjük a saját mintázatunkat, az koránt sincs lezárva, javítható, rombolható.
S.B.: - A semmivel való foglalkozás nálad valaminek a lezárása?
K.T.: -Nem nevezném lineárisnak az alkotótevékenységemet, de ha a fonalat gombolyagnak képzeljük el, minden külső és belső rétegével együtt térben elhelyezkedve, úgy már igen. A múltból pont annyit felejtünk, ami már belekerült a gombolyagba, és záró rétegek kerültek rá, mint amennyi a jövőbeli lehetőség. Folyamatos mozgásban van, tehát rá fog rakódni egy újabb cérnaréteg, és egyre nagyobb lesz. Így képzelem a történelemre való kollektív visszaemlékezést is.
A semmi csak egy állomás volt, utána megy minden tovább. Ért néhány pszichedelikus élmény, amikor találkoztam a szellemvilággal vagy a saját démonjaimmal, ezek beépültek a tudatomba, és használom őket.
Mindenfajta alkotási folyamatban megidézünk valami látszólag nem létezőt, ami a megidézés által létezővé válik.
S.B.: - Az állandó motívumismétlődésekkel és loopokkal, amik végigívelnek a munkáidon, az élet áramlását akarod biztosítani, mintha a szünet a halált hordozná?
K.T.: - A szünet a kilépés vagy átlépés. Az univerzum és a tudat is egy amorf halmaz, ami folyamatosan változtatja az alakját, és a tapasztalati szinttel egyre jobban tágul. A loopok szerintem nagyon jól kifejezik ezt, mert újra és újra lefuttatjuk a programjainkat, rutinjainkat. Mindig nagyon érdekelt az OCD (Obsessive Complusive Disorder) kényszerbetegség: a tudatunkban rögzülnek bizonyos információk, ami által kialakul a karakterünk, mintha a saját tükörképünket faragnánk. Mikor a tükörbe nézünk, akkor is hol ilyennek, hol olyannak látjuk magunkat. Sokan naponta fotózzák magukat, hogy arcuk minden fázisát nyomon követhessék. Így kerül képbe a morph-munkám. Itt egyetlen fotóból indultam ki, aztán legyártottam a különböző arckifejezéseket, ahogy a fonémákat, főleg a magánhangzókat kiejtem. Aztán ezeket az állóképeket összeraktam, hogy valamennyire szimulálják a beszéd ritmusát.
Bármikor ábrázolom vagy használom magamat, nem tudok úgy ránézni, mintha az ténylegesen én lennék, ezért rögtön alteregóvá válik. Csak egy lenyomat, aki hasonlít arra a valakire, aki én vagyok. Semmivel sem kevésbé idegen, mint mások.
S.B.: - Az ismétlődések akkor ugyanarról a tőről fakadnak, mint a befejezetlenül befejezett munkák? Nyitva hagyod őket, és nem tudnak meghalni, mert nem érték el a teljességet?
K.T.: - Igen, valószínűleg ez lehet a kulcs, mert ha valami eléri a teljességet, akkor lezárul, abban nincs több mozgás, tehát elkezd önmagára hasonlítani. Amint pedig elkezd önmagára hasonlítani, bezárul a kör, hiszen onnantól kezdve megszűnik, vagyis nincs. Ezért térek vissza néha ugyanahhoz a motívumhoz, technikához, anyaghoz, a belső „magánmitológiához”, hogy ne záruljon be a kör.
Alapvetően zsigeri művésznek tartom magamat, akiből kijönnek bizonyos indulatok, de azoknak megfelelő ideje és tere van. Tarthat ez néhány hétig, hónapig, de lehet improvizáció is, bár az kevésbé jellemző rám. Az a fajta művészet, amit én csinálok, szabadságelvű, nem engedi meg a kompromisszumokat. Ha le kéne mondani valaminek a szellemiségéről vagy félre kéne beszélni, akkor inkább lemondok róla, mert könnyen doktrínába vagy demagógiába fulladhat. Ami nem így történik, azt hajlamos vagyok iparművészetnek, rutinmunkának látni. Számomra az emblematikus művészetre való törekvés a művészet kudarca. Egy zárt fehér doboz, amiben nincsenek többé titkok. Kinyitható, mindenki számára hozzáférhető és popularizált.
S.B.: - De hát te magad is előszeretettel használsz pop-elemeket.
K.T.: - Igen, de azok koncept popok, amiket nagyon is tudatosan használok. Az idők során a részemmé váltak, mint egy sejt vagy egy szerető. Nem olyan célból alkalmazom ezeket, hogy populáris alkotásokká álljanak össze, ugyanúgy lebegtetem bennük a titkot, az enigmát, mint más munkáimban. Ha a téma úgy kívánja, pop nyelvezetet használok csomagolásképpen.
S.B. – Mindig egy pillanatnyi kíváncsiság, kihívás dönti el, hogy mit csinálsz, vagy van egy előre meghatározott életterved, ahová el akarsz jutni?
K.T.: - Ez nagyon jó kérdés, mert korábban a szélsőségeket és a határokat kerestem, főleg műfajilag. Később viszont eljutunk egy másik szintre, amikor már nem fehér övet viselünk. Kora ifjúságomban azt gondoltam, hogy meg kell haladnom az idősebbeket, de ezt már fel kellett adnom, én lettem az, akit meg akarnak, vagy meg is haladnak.
Mára már kialakult a programom, tulajdonképpen egy katonának látom magam, aki kitapossa az útját, feladatokat hajt végre, megküzd az ismeretlen ellenséggel. A művészet, amit én művelek, az ember alapvető problémáira utal, van benne értékrend, erkölcsiség, modellek, elmélet, de teljesen ideológiamentes. Minden új feladat egy újabb ajándék, ami a tapasztalási lehetőségeket növeli.

2010. ápr. 6.

Fenyvesi Áron - Szabó Ákos kiállításának megnyitószövege 2010.03.26.


Szabó Ákos kiállításának az egyik legkülönösebb vonása számomra legalábbis az, hogy az az érzésünk támadhat, hogy tulajdonképpen egyszerre több kiállítást is nézünk. Ez az elsőre kicsit légbőlkapottnak tűnő kijelentés némi magyarázatra szorul a továbbiakban. És talán az sem árt, ha közben elővesszük röntgen szemeinket. Ugyanis jelen esetben fontosnak gondolom azt, hogy beszéljek arról, ami nem feltétlenül látszik a falakon levő képek homlokzatának takarásától. A látásunk evidenciáin túl a befogadás és a képekhez való közelebb kerülés végett úgy érzem fontos mediálni a festmények láthatatlan rétegeit és rétegeltségét.


Amikor több kiállításról beszélek, azt kifejezetten nem azért teszem, mert a kiállított munkák nem függenének össze, vagy összeegyeztethetetlenek lennének a stílusjegyeik és tematikáik. Éppen ellenkezőleg minden festmény magán hordozza, ama nagyon is finom Szabó Ákos-i kéz nyomait. Az más dolog, hogy a művek szerteágazóak, még akkor is, ha a most minket körbevevő rendszerben két-három képekből álló összefűződő halmazokat képezhetünk témákból, színekből és szereplőkből. Szabó Ákos mégis értelemszerűen csakis ugyanazzal a két kézzel dolgozik, legyen szó akár az eszpresszó-feliratos pop Szabó Ákosról, vagy a figurákat átkenő absztrakt-esxpresszív Szabó Ákosról, vagy a billentyűs hangszerek képeibe szerelmes figuratív Szabó Ákosról. És a művésznek ugyanaz a két szeme vonzódik az olajos zöld, barna és kék árnyalatokhoz, amik szintén valahogy összefűződnek a munkákon keresztül, legyen szó furcsa elemekké olvadó tájképekről, figurákról, vagy az álomszerű jelenetben a legelő tapírt egy krikettütővel agyoncsapni igyekvő könyvelőről.

A hozzám hasonlóan kondícionált értelmező zavara, nyilvánvalóan csakis abból származtatható, hogy a kiállításon önálló, vagyis alapvetően önmagukban álló festményeket látunk. Mégpedig tesszük mindezt a képzőművészeti sorozatok korában, abban az időszakban, amikor kiállítások képein kérlelhetetlen meta-narratívákat keresünk és több nézőpontból pedzegetett formai, vagy netán tematikai problémahalmazokat. Ilyenkor különleges egy önálló képekből álló kiállítást végignézni, ami ledobja magáról a halmaz-centrikus értelmezés asszociációit és amikor ennek mégis nekifutnánk, az ugrásaink alatt igencsak ingadozik a léc.

Pedig mi is olyan nehéz voltaképpen? Egy mondatba összesűrítve talán az, hogy követni próbáljuk vagy tudjuk a művészt, akinek kötelessége kételkedni. Ugyanis egy olyan művésszel van dolgunk, aki ügyel arra, hogy vásznain keresztül milyen egzisztenciát segít éppen a világra. Egy olyan kutató-művésszel, aki folyton szkeptikus vizuális méréseinek eredményeit illetően. Egy olyan művésszel, aki kiállítását a vízmérték ingadozó és stabilitást kereső buborékjáról nevezte el. És aki festményei létrehozása közben a vásznakon kibontakozó történéseket veszi alapul, és ezekből építkezik hagyva hogy azok prekoncepciókat írjanak felül. Szabó Ákos alkotófolyamatát befolyásolják az általa létrehozott képi rétegek mezői, és kompozícionális elemeinek kapcsolatai, amiknek önkéntelenül létrejövő kötései sokszor egész képek már létező elemeit írják újra és újra felül. És Szabó Ákos ezért fest újra képeket, és ezért fest rá már létező képekre, és ezért kezdi újra folyamatosan és kételkedve az egész folyamatot, és ezért semmisít meg sok esetben képeket.
És a legtöbbször rendkívül megkapó figuralitású képei mellett ezért foglalkozik vagányan bevállalt expresszív és absztrakt rétegekkel, amik felülírják a mágikus realitással létrehozott festményeit. Holott lehet hogy ezek a jelenlegi magyar kánon szerint nem is annyira feltétlenül „szexik” – már hogy ezzel a furcsa műszóval is éljek. És Szabó Ákos figuráinak háttere is mindig egy furcsán összemosódó, vagy méginkább egy kollázsolt absztrakt térszeletet képez, ami valami furcsa kívülállással és lebegéssel, még inkább talán valami mágiával tölti meg a képeit. Ennek talán a legplasztikusabb példája a tereminező figura, aki a hangszer valós mágneses és elektrosztatikus - csak éppen a mi szemünk számára pszeudo -terébe nyúl bele, és tölti be azt, a fantommozdulatok generálta hangokkal. Talán egy kis poétikus elragadtatással Szabó Ákos is valahogy ilyen kiszámíthatatlan elemeket generáló mozgásokat végez saját képein. És ha a képek alá tudnánk nézni, akkor megsejthetnénk a művész kételkedésének és vívódásainak rétegeit, és azt hogy hány kép megfestése árán is álltak elénk a most látható kompozíciók.
De a festmények most már bizonyosan önálló működésbe kezdenek és leválnak az alkotóról, és így már mi is önálló és aktív befogadóként kapcsolódhatunk be a történetükbe.
Fenyvesi Áron

2010. febr. 19.

Zombori Mónika - Nagy Judit Borbála kiállításának megnyitószövege 2010.02.17.

„A képek nem a világra nyíló átlátszó ablakot jelentik többé – William J. Thomas Mitchell képteoretikus szerint, – hanem olyan jelnek tekintik őket manapság, amely a természetesség és átlátszóság megtévesztő látszatába burkolózik, miközben elfedi a reprezentáció homályos, torzító és önkényes mechanizmusát.”1 Ez az idézet szerintem Nagy Judit Borbála festményeinek értelmezéséhez megfelelő alapot biztosít, ugyanis a legtöbb kiállított képen graffitikkel és tagekkel elárasztott külvárosi helyszíneket láthatunk. Ezek a street art alkotások jelekként viselkednek. A jel a valóságnak egy olyan alkotóeleme, melyet érzékszerveinkkel fogunk fel és az értelmezői munkát elvégezve egy másik jelenségre következtethetünk belőle. A graffitik egy szubkultúra véleményét közvetítik, azonban befogadásukkor egyfajta dichotómia jelenik meg. Egyrészt mivel ezek az alkotások a városi közterek kommunikációs médiumai, folyamatosan információkat közölnek. Másrész azonban dekódolni, értelmezni nem mindenki tudja, mivel a bubble style-ban írt graffitik betűi összeolvadnak, a tagek pedig bár jobban olvashatóak, jelentésük sokszor rejtve marad.

A kiállítás címéül szolgáló M és o betű is egy ilyen tag, amit Judit egy elhagyatott helyszínen talált. Hogy mit is jelent, azt mi, kívülállók, csak találgathatjuk. Lehet ez egy rövidítés. Szójáték. A writer, azaz a készítő beceneve. Illetve mivel illegális tevékenység a falakra festeni, az is elképzelhető, hogy nem lett befejezve.
A graffitit – a jelenleg zajló intézményesülése ellenére – sokan nem tekintik művészetnek. Nagy Judit Borbála azzal, hogy ezeket festi, szembehelyezkedik a hagyományos értelemben vett magas művészettel és olyan kurrens áramlat mellé áll, mint Richard Shusterman pragmatizmusa. A Pragmatista esztétika című könyvében2 Shusterman kifejti, hogy a művészet fogalmát újra kell gondolnunk, ennek érdekében egy új esztétikai elméletet dolgoz ki, melyben a populáris művészetek bevonásával – mint amilyen a street art – a művészet fogalmát kibővíti.
Még mielőtt elkezdte volna a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, a szobrászat és a grafika is érdekelte Nagy Judit Borbálát, melyek hatásait megfigyelhetjük a festményein. Egyes tárgyakat, mint amilyen a konténer a Hoppá című képen, nagyon tömbszerűen, szobrász látásmóddal fest meg, illetve a különböző graffiti betűtípusok másolásával a tipográfia iránti érdeklődése is megnyilvánul.
A legtöbb mű frissen, erre a kiállításra készült, de fel lehet fedezni rajtuk korábbi képeinek jellegzetességeit. Egyik ilyen, hogy régebben Judit kollázsokat is készített, ennek hatására ezeken a képeken is vannak olyan aprólékos gonddal, vékony ecsetvonásokkal megfestett részletek, melyek azt a benyomást keltik, mintha nem is festve lennének, hanem csak ragasztva.
Judit festményeire is igaz Peter Weibel képzőművész azon megállapítása, hogy minden kép mögött található egy másik kép. Ugyanis sokszor újságkivágatok, fotók szolgálnak kiindulópontként egy-egy festményéhez. Ezeket azonban nem másolja, hanem csak a témához használja fel inspirációként. Például az Általános iskola című festmény egy parafrázisa annak a nagyméretű köztéri alkotásnak, amit néhány hónapja készítettek street art művészek egy VII. kerületi iskola tűzfalára.

A legnagyobb méretű festmény a Köz hely, melyen egy felirattöredék is olvasható: 14 jótanács ha, és ezzel vége, itt is szabad asszociációra nyílik lehetőség. Az előtérben, görgős széken ülő, kezével birizgáló csontváz alakja mögött látható egy könnyedebben megfestett arctalan, szotyizó figura. A szituáció olyan, mintha egy pszichológusi rendelésen járnánk, csak a csontváz jelenléte miatt a kép jelentése groteszkké válik.
Judit legtöbb festményére jellemző a magány, a szorongás és az elszigetelődés. Ezt az is alátámasztja, hogy az alakok között a Viszony kép kivételével nincs kommunikáció. Judit a képeit gyorsan, rögtönözve, ihletett állapotban festi. Művei – visszatérve a graffitik analógiájára – folyamatosan alakulnak, amit egyik nap megfest, azt másnap átfesti. A kiállított festményeken egy-egy lelkiállapotot láthatunk, így azokkal a problémákkal szembesülünk a képeken, melyekkel a fiatal művész a festés közben. Ennek egyik legjobb bizonyítéka a csupán néhány napja, pillanatok alatt készített Munkaterv című kép, mely a lázas, kényszerű alkotás állapotát ragadja meg.
Nagy Judit Borbála képei a jelen vizuális kultúrájának dokumentumaiként értelmezhetőek. Műveiben a realisztikusan megfestett részletek az oldottabb, expresszív festői megoldásokkal és a szimbolikus elemekkel egybeszőve egy nagyon erőteljes, izgalmas egyéni festői világot képviselnek.

Zombori Mónika

1. W.J.T. Michell: A képek politikája, Ikonológia és műértelmezés 13. JATE Press, 2008.16
2. Richard Schusterman: Pragmatista esztétika. A szépség megélése és az esztétika újragondolása, Kalligram Kiadó 2003.

















Jankó Judit: Kigyúltak a Neon fényei - Napi Gazdaság 2010.01.10.

Új kortársgaléria nyílt nemrég egy Nagymező utcai lakásban, a Galeria Neon. Tulajdonosa, Tóth Árpád fiatal ember, de nem ismeretlen a műkereskedelemben, hiszen 2001-2007 között a Blitz Galériában és a Galeria White-ban dolgozott, utána pedig szabadúszó műkereskedőként tevékenykedett. Az, hogy galériát szeretne, nem meglepő - az, hogy most, amikor kis túlzással mindenki bezár, már jóval inkább.

Egy galéria olyan felületet ad, ahol az ember meg tudja mutatni, mit gondol a művészetről, mit tart érdekesnek, kik szerinte a jó művészek, melyek a művészet azon területei, amelyeket ő alulreprezentáltnak gondol és mit akar tenni azért, hogy ez ne így legyen. Én most érkeztem el oda, hogy galériám legyen - mondta lapunknak a galériás. A kortárs irány is szorulhat némi magyarázatra, hiszen Tóth Árpád a Blitzben klasszikusokkal is foglalkozott, s talán a válság a kortársakat érinti jobban, így biztonságosabban kezdhetne régebbi képekkel. De őt nem érdekli a biztonság, a válság meg majd elmúlik. Neon tulajdonosa Szegeden végezte az egyetemet, filozófiát, irodalmat és közgazdaságtant tanult. A bölcsészkaron a kilencvenes évek végén úgy tűnt, hogy pénzügyekkel kell foglalkozni, "már csak a pénz miatt is", a tőzsde felfutása, a pénzügyi szektor kiépülése idején ez vonzó és kreatív pályának tűnt. Aztán a banki munka másképp nézett ki a mindennapokban: korán kell kelni, bent kell ülni a számítógép előtt, lassan lehet előrehaladni a ranglétrán, és bizony sokszor unalmas az egész. Ekkor került a kezébe egy álláshirdetés, megpályázta és így került a Blitz Galériához, amelynek tulajdonosa, Kováts Lajos éppen a Meo létrehozásán munkálkodott.

Tóth Árpádnak ez volt az iskolája; megállta a helyét egy nehéz, belterjes közegben, megtanulta, hogyan kell tárgyalni beadóval, vevővel, ügyféllel, hogyan kell kiállításokat és aukciókat szervezni, s azt mondja, ezért nagyon hálás. A Meo megszűnése után néhány évig a Blitz lakásgalériaként működött, meghívásos, zártkörű árveréseket tartottak válogatott körnek (50 példányban nyomott katalógusok 50-60 tétellel). Jó iskola volt.

"Mindig a felkészültség volt a legfontosabb, emellett pedig jó stílusban kellett tárgyalni beadóval, művésszel. Igyekeztem tudni, mit adok el. Rengeteget tanultam, olvastam, mentem utána. Mai napig tart. Soha nincs vége a tanulási folyamatnak, mindent ismerni kell, ha elmegyek egy műterembe, tudnom kell onnan választani."

A héten új kiállítást nyitó Galeria Neonba is jó műveket igyekezett válogatni, olyanokat, amelyek kiállják az idő próbáját. Kezdetektől vágya, hogy hiteles legyen a szakterületén, elhiggyék, hogy meg lehet bízni az értékítéletében - reméli, mára ezt elérte, ezért is mert belevágni a Neonba. (Ideje megemlíteni a művészeket, akikkel leszerződött: Farkas Zsófi, Giricz Máté, Nagy Judit Borbála, Siegmund Ákos és Szabó Ákos. Az ő munkáikból állt a galéria november 6-án nyílt első kiállítása.) Tóth Árpád szerint a kortárspiac jóval barátságosabb terület, mint a klasszikusoké. Mivel növekvőben van, nincs áldatlan konkurenciaharc, még mindenkinek az az érdeke, hogy egyre több legyen a szereplő, akár galerista, akár gyűjtő. A vásárlói kör bővülésében pedig reménykedik, hiszen jelenleg többé-kevésbé mindenki ismeri a rendszeres vevőket. A saját korosztályában, a 35-40 évesekben bízik, hogy hamarosan igényük lesz műtárgyakat venni, és hozzájuk a kortárs áll a legközelebb, árban és mondanivalóban is. Van egy másik kör is, akikre mindenki terveket alapoz: az eddig a klasszikus területen vásárlók, akik a szabad műtárgyak számának csökkenése miatt fordulhatnak a kortársak felé. Ez persze bonyolultabb ügy, amit a nehéz gazdasági helyzet még tovább bonyolít.

De Tóth Árpád bizakodik, azt mondja, jól átgondolta, mit tesz, annál is inkább, mivel az elmúlt években sok időt töltött Berlinben, és tanulmányozta, ott hogyan zajlik a galériás élet. Szeretett volna berlini galerista lenni, ám végül hazajött. A miértre egyszerű a válasz: Berlin a világ művészeti központjainak egyike, nagyjából 25 ezer művésszel és ezer galériával. Nagyon nehéz ott labdába rúgni - ha az embernek nincs elég tartaléka, forrása, ahonnan finanszírozni tudja a működését, akkor nem érdemes belevágni.

A művészeti piacnak van egy struktúrája, sok évig tart a létra megmászása, közben bírni kell nemcsak idegrendszerrel, hanem tőkével is. Egy művész kezd egy pici projektgalériában, itt látják a kurátorok, gyűjtők, galériások. Ha sikere van, beszippantja egy következő szint és így megy addig, amíg el nem jut a nagy nemzetközi galériákba. Ekkor már irdatlan pénzekről van szó, hiszen nemcsak Berlinben, hanem Londonban, New Yorkban vagy a világ egyéb pontjain is reprezentálják ezeket a művészeket. A galeristák ugyanezeken a szinteken mennek végig, mindez idő és pénz. Amíg a kicsi, jópofa projektgalerista eljut egy jobb helyen lévő, jobb adottságokkal rendelkező kiállítótérbe, az minimum öt év. De a gyűjtők és a vásárlók közül kevesen figyelnek a projektgalériákra, mert nagyon bizonytalanok. Hiába tűnik jónak egy kiállítás, előfordulhat, hogy a művész hazautazik mondjuk Portugáliába, és soha többé nem fest egy képet sem. Mert a végső cél egy galeristának az, hogy megtalálja azokat a komoly gyűjtőket, akik adnak a szavára, vesznek tőle, és persze olyan gyűjteményük van, amelyik referencia is a további vásárlóknak. Ezt a folyamatot Berlinben külföldiként, magyar pénzből, magyar művészekkel finanszírozni lehetetlen.

Mikor ezt megértettem, úgy döntöttem, hazajövök, nekem itt már van valami nevem, hitelem, ismertségem, illetve ismerősi köröm a szakmában - mondta el Tóth Árpád. - Ismerek művészeket, vásárlókat, gyűjtőket. De arról nem tettem le, hogy ha itthon mindez "bejön", akkor kint is megmutatom magam, illetve fontosnak tartom az együttműködést berlini galériákkal. Fontos szerepe van ebben a Berlinben próbálkozó Németh Hajni nevéhez köthető Lada Projektnek.

A sok kérdezgetésre, miszerint nem rémiszti-e a válság, Tóth Árpád - ha muszáj - rábólint. Aztán gyorsan hozzáteszi: "a kortárs műveket vevők sokkal megszállottabbak. Ha tudom, hogy valaki XY művész hetvenes évekbeli munkáit gyűjti, és találok neki egy ilyet, azt válság ide vagy oda, meg fogja venni. Ha valamit régóta keres és én megtalálom neki, őt se fogja érdekelni, hogy válság van. A nyakamat rá".

Jankó Judit
Napi Gazdaság

Fenyvesi Áron- Siegmund Ákos kiállításának megnyitószövege 2010.01.15.

Iskolaépületek, stadion-reflektorok, mesterséges kertek, műsziklák. Mi a közös ezekben a motívumokban azontúl persze, hogy Siegmund Ákos képeinek főszereplői? Az én narratívám szerint ezek mind-mind a modernizmus díszleteinek számítanak, azaz az emberiség által alakított természet, és a leigázott környezetünk manifeszt szimbólumai. Siegmund Ákos festményei voltaképpen az égbolt szürreális kékjei alatt elhelyezkedő civilizációs sivatagjai, vagy kísértetkastélyai.
Fontos leszögezni azt, hogy az épületek és a tájak nem egyedi mivoltuk miatt köszönhetik azt, hogy a képekre kerültek, azaz nem önmagukban kiemelt fontosságúak, hanem sokszor egymáshoz való viszonyukban hordozzák jelentésüket. Az épületportrék egymáson átszövődő ironizáló tájképek, de amint arra célozni próbálok, nem a mesterséges paradicsomokhoz zengett ódák. Az iskolák és a stadionok funkciójukat tekintve mind egyaránt közösségi terek, és szolgáltatások, vagy másképpen a pszeudo-termelés helyszínei, amelyek akár csoportok identitás-tudatát is körvonalazhatják. A festményeken többnyire mégis teljesen neutrális és steril általánosként vannak megjelenítve a főmotívumok, a képeken keresztül megismerhető világ eszközeiként. Siegmund az épített táj sensus communisáról beszél nekünk, nem egyéniségekről, ahogyan a kanadai hadsereg fekete-fehérjeiből kibontakozó katonák arcai sem számítanak igazán. A képek nem a modernitás teljesítményeit hivatottak dokumentálni, nem vívmányokat mutatnak be, nem mérnöki csúcsteljesítményeket, hanem a társadalom instrumentumait.
Ezen a ponton tartanám fontosnak azt, hogy kiemeljek egy olyan korábbi picike Siegmund művet, amely a kiállításon nem is látható. Az emlegetett festmény Rodolfó fekete-feh
ér portréja. Csak egy asszociációs bevezető miatt rángatom ezt most elő, mert mintha Siegmund is néha Rodolfóként trükközne a nézővel: „Figyeljék a kezemet, csalok!” Most ezáltal nem is a festmények tecnikai fotorealista reprezentációs keretére gondolok, de nem is a klasszikus értelemben vett festészeti térmélység nélkül való képek rétegzettségére – bármit is jelentsen ez. Hanem sokkal inkább Siegmund jól eltalált képkivágataira szeretném felhívni a figyelmet, amiken valahol mindig elhelyez egy furcsa ritmus szerint a képet átszelő drótot, egy „belógó” épület kontúrját, egy növényt, vagy éppen egy épületdíszt, ami kizökkent minket a látvány befogadásának élményéből, elidegenít és felhívja a figyelmünket arra, hogy itt festészettel állunk szemben. A művész, vagy a bűvész a másik kezével közben pedig társadalmi problémákat húz elő és a már elidegenített motívumai által arra is terelget minket, hogy ne higgyük el azt, hogy a képek csakis az ecsetvonásokról szólnak.
Siegmund Ákos jelen kiállításon is látható műveinek tematikus kerete visszakövethető egészen a Parazitii c. sorozatáig, sőt néhány korábbi és időközben is mindig megszülető egy-egy monokróm, vagy monokrómabb darabra is. A festmények tulajdonképpen para
zitizmusként értelmezik át a civilizációs vívmányokat, a sorházakat, a diplomagyárakat, a sivatagi gyümölcsösöket, vagy éppen a szennyvíztisztítókat. A parazitii-ben találta meg Siegmund a szürke házak és közintézmények épület-portréinak az ízét, amelyeket a képtérbe dekontextualizálva importál, és így sajátos szimbólumokat hozva létre belőlük. Teszi mindezt úgy, hogy közben Caspar David Fiedrich-re, az amerikai Közép-Nyugat High School-jaira, vagy éppen a Csillagok háborújára hivatkozik a spanyol gyümölcsösökből és a stadionokból kiradírozott munkásosztállyal együtt. Siegmund olyan csoportképeket készít, amikről hiányoznak a csoportok.
Talán ilyen gondolatmenetek mentén is kezdenek összefűződni a művész képei, amelyeknek a sorozatai természetesen elkülöníthetőek, de az őket alakító program egyre komplexebb. Annál is inkább mivel lehetetlen reprodukálni darabjaikat, ahogyan a művész is bebizonyítja Greenberg-Rosenberg diptichonján, azt hogy ugyanannak az ismétlése lehetetlen.
És most nyomjuk meg az escape gombot.

Fenyvesi Áron

azubaktir: Giricz Máté 2009.12.20.

Ha az igézetben szárnyat kapott malac szeméből kék lé folyna


Giricz Máté Insomnia című kiállítása a Galeria Neon-ban (beszámoló):

Korán érkeztem a Nagymező utcai lakásba. A budapesti szürke, mégis érzékszerveimet eltömítő sűrűségű séta után a galéria feloldozott. Itt minden puritán vizuális tisztaság tálalója az alkotásoknak. Semmi nem zavarja a befogadót, a beszippantásban. Vannak kisebb és nagyobb felvevőképességgel bíró szivacsok. Érdekes módon a művészet befogadásánál a felvevőképesség az eddigi beszippantott mennyiség arányaival nő.
Korán érkeztem mégis sokadmagammal mászkáltam a szobákban. Üdítőleg hatott rám a sokaság, az érdeklődés, valami iránt, ami számomra is oly fontos.
Ezek a képek nekem nem újak, viszont kikerülve a műteremből, egymás mellé rendezve mindig más és más hatást érnek el bennem. Szerintem az alkotás a befogadókban ér véget és ahány befogadó annyi féleképpen. A kiállítótér atmoszférája ebben meghatározó szerepet tölthet be. Ezért jó, ha a kiállítás rendezőjének van mondanivalója. Az összhang közte és az alkotó között meghatározza a hatásmechanizmust. Ez a gondolat nagyon izgalmassá teszi a kiállításokat.
Egy exkluzív térben, hatalmas asztaloknál töltött társalgás és egy intim szobában földön, párnákon ülve beszélgetés kialakuló szintje nem csak az asztaltársaság összetételének függvényében változik. Kikerülhetetlen mechanizmusokat indít el a tér szerkezete, hangulata.
Giricz Máté képei a Kiscelli Múzeumban, vagy a Galéria Neonban?
A Galéria Neon intim tér méreteinél, eredeti építészeti funkciójánál fogva. Így a befogadót egy bensőséges párbeszéd felé irányíthatja, az alkotások által benne elinduló folyamatok kapcsán.
Máté képeinek intimitását emeli ki, míg a Kiscelli múzeumban nyílván elképzelhető lenne egy szakrális kapcsolódás.A képek kiválasztása és egymás mellé helyezése a hasonló vizuális értékrendet tükrözi a kiállítás szervezőjével Tóth Árpáddal, aki egyben a galéria tulajdonosa is. Elmondásuk szerint a kiállítás rendezése alatt teljes volt kettejük közt az összhang. A cél is azonos volt.
Mivel Máténak 2 évvel ezelőtt volt az előző önálló kiállítása ezért megfogalmazódott az igény a nagyszámú, azóta létrejött, alkotások keresztmetszetének és egyben ívének megmutatására. Magam is meglepődtem milyen pontosan sikerült elérni a megfogalmazott célt. Aki ismeri, Máté képeit tudja, hogy markáns egyénisége fokozatosan vált megfoghatóvá. Míg az eddigi kiállítások egy kísérletező fázist tükröztek a mostani átlépett az érett alkotói folyamatba, ahol a kimondottak és a megfogalmazottak egy határozott alkotói egységet tükröznek. A kiállítás ennek az egységérzésnek adta a hangsúlyos szerepet.
A képekről:Nem szeretnék szakmai jellegű fejtegetésbe bocsátkozni inkább befogadói szintemen osztanám meg az élményeimet.
A képek nagy részére jellemző egy figura középpontba helyezése, ami rendszerint állat, vagy ember jelleget öltő jelképként indítja el a szemlélődést. A hangulatot e kettő közül választott elem - ember vagy állat – teszi meghatározóvá. De korántsem állatokat vagy embereket ábrázol, hanem érzelmeit, érzéseit, gondolatait vetíti ki a művész ezen eszközök segítségével. A cél- saját elmondása szerint is inkább ez: projekció, reflexió.Másik uralkodó jellegzetesség, ami az alkotói folyamatok időrendiségét tekintve a kezdetektől jellemző- a horizontális osztás, ami szintén egy konzekvens kifejezési tér: alsóvilág, evilág, felsővilág/ árnyékén, matéria, „felettes én” vagy máshol a mondanivaló- az adott érzelem rétegei is lehetnek. Sok esetben ezeket a horizontális rétegeket éles határokkal választja el egymástól, míg ritka érdekes esetekben összemossa őket.
Munkáiban új kis csoportot képeznek a „tornasor” képek (Nemzeti ünnep, Sorfal), ahol nem központi figura, hanem figurák sorolása jelenik meg, fokozva ezzel a hatást.
A sokszor súlyos mélységet és belső feszültségeket bolygató képeket rendszerint iróniával, öniróniával oldja fel saját maga és a befogadó segítségére sietve ezzel. Megjelenik ez a címekben is és a figurák ábrázolásában is.
A gyerekkortól hétköznapjainak vizuális élményeiben állandóan jelen lévő kortárs művészeti „képek” teszik számára természetessé és könnyeddé a művészeti hatások megengedő befolyását. Többek között nagy hatással volt rá a mexikói Rufino Tamayo, egy pár évvel ezelőtti bécsi Bacon kiállítás, és a szentendrei művészek. Megvan a központi figura, a horizontális tagolás és jöhet a csípős fűszerezés. A kisebb alakok és formák sokszor azt a hatást keltik bennem, mintha véletlenül keveredtek volna a jelenetbe, mint egy kosztümös filmbe felülről belógó mikrofon, amitől rögtön kizökken az ember a történetből. Csakhogy ebben az esetben sokszor ez a cél így a véletlenszerűség manipulációba csap át. Elég egy csoport lufi vagy zászló és máris összeomlik a rendszer és egy új épül a helyére.
Az ún. színes kép, egy ritka jelenségnek tekinthető a mai kortárs művészetben. Valami érdekes tabu lengi körül őket.
Mátéra nagy hatással volt alkotói folyamatainak kezdetén „Vajda Lajos kékje” egy olyan kék szín, ami nem tündököl, nem megnyugtat, hanem mondhatjuk egyszerűen szomorúnak, vagy nyugtalannak. Akkoriban született is egy Lajosos kék című képe. Ez a kék a mai napig rendszeresen jelen van az újabb alkotásokban is. Másik meghatározó szín a rózsaszín-a hús színe, ami markáns kifejezőeszköz a sok hozzá kapcsolódó jelentéstartalommal.
A „a fekete nem szín” elv sokáig uralkodó nézetként távoltartandó mumus dobozba kényszerítette a feketét, míg egy borús napon szétrobbantva a dobozka kis falait megszületett a Fekete kép. A fekete azóta, más tartalmakkal tölti fel a rózsaszíneket és kékeket.
Máté a színeket is eszközként használja, segítségével tereli el képeinek tartalmát újabb irányokba.
Ha az igézetben szárnyat kapott malac szeméből kék lé folyna, az minden bizonnyal könny lehetne, de a folyadék itt piros, így a virágos réten repdeső kismalac már nem is olyan kedves állat. Így könnyebben fókuszálhat a befogadó arra, hogy a központi figura mitológiai alakként cipeli hátán az egész világot.
A kiállítás szervezése rendkívül színvonalas volt. A képek hagyták egymás élni, Alföldi Róbert megnyitó beszéde sokat hozzátett a képek értelmezéséhez, vagy inkább a kapcsolódáshoz, a bor nem „kiállításmegnyitós lötty” volt, hanem isteni nedű, a megnyitón megjelent emberek száma és érdeklődése átlagon felülinek volt mondható. A szakma is nagy számban képviseltette magát.
Értéket létrehozni ma magyar emberként nem a tehetség hiánya miatt nehéz, hanem a méltatlanul alábecsült egyszeri és megismételhetetlen alkotások nehéz eladhatósága miatt.
A kiállítás megtekinthető január 8-ig!