2010. febr. 19.

Zombori Mónika - Nagy Judit Borbála kiállításának megnyitószövege 2010.02.17.

„A képek nem a világra nyíló átlátszó ablakot jelentik többé – William J. Thomas Mitchell képteoretikus szerint, – hanem olyan jelnek tekintik őket manapság, amely a természetesség és átlátszóság megtévesztő látszatába burkolózik, miközben elfedi a reprezentáció homályos, torzító és önkényes mechanizmusát.”1 Ez az idézet szerintem Nagy Judit Borbála festményeinek értelmezéséhez megfelelő alapot biztosít, ugyanis a legtöbb kiállított képen graffitikkel és tagekkel elárasztott külvárosi helyszíneket láthatunk. Ezek a street art alkotások jelekként viselkednek. A jel a valóságnak egy olyan alkotóeleme, melyet érzékszerveinkkel fogunk fel és az értelmezői munkát elvégezve egy másik jelenségre következtethetünk belőle. A graffitik egy szubkultúra véleményét közvetítik, azonban befogadásukkor egyfajta dichotómia jelenik meg. Egyrészt mivel ezek az alkotások a városi közterek kommunikációs médiumai, folyamatosan információkat közölnek. Másrész azonban dekódolni, értelmezni nem mindenki tudja, mivel a bubble style-ban írt graffitik betűi összeolvadnak, a tagek pedig bár jobban olvashatóak, jelentésük sokszor rejtve marad.

A kiállítás címéül szolgáló M és o betű is egy ilyen tag, amit Judit egy elhagyatott helyszínen talált. Hogy mit is jelent, azt mi, kívülállók, csak találgathatjuk. Lehet ez egy rövidítés. Szójáték. A writer, azaz a készítő beceneve. Illetve mivel illegális tevékenység a falakra festeni, az is elképzelhető, hogy nem lett befejezve.
A graffitit – a jelenleg zajló intézményesülése ellenére – sokan nem tekintik művészetnek. Nagy Judit Borbála azzal, hogy ezeket festi, szembehelyezkedik a hagyományos értelemben vett magas művészettel és olyan kurrens áramlat mellé áll, mint Richard Shusterman pragmatizmusa. A Pragmatista esztétika című könyvében2 Shusterman kifejti, hogy a művészet fogalmát újra kell gondolnunk, ennek érdekében egy új esztétikai elméletet dolgoz ki, melyben a populáris művészetek bevonásával – mint amilyen a street art – a művészet fogalmát kibővíti.
Még mielőtt elkezdte volna a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, a szobrászat és a grafika is érdekelte Nagy Judit Borbálát, melyek hatásait megfigyelhetjük a festményein. Egyes tárgyakat, mint amilyen a konténer a Hoppá című képen, nagyon tömbszerűen, szobrász látásmóddal fest meg, illetve a különböző graffiti betűtípusok másolásával a tipográfia iránti érdeklődése is megnyilvánul.
A legtöbb mű frissen, erre a kiállításra készült, de fel lehet fedezni rajtuk korábbi képeinek jellegzetességeit. Egyik ilyen, hogy régebben Judit kollázsokat is készített, ennek hatására ezeken a képeken is vannak olyan aprólékos gonddal, vékony ecsetvonásokkal megfestett részletek, melyek azt a benyomást keltik, mintha nem is festve lennének, hanem csak ragasztva.
Judit festményeire is igaz Peter Weibel képzőművész azon megállapítása, hogy minden kép mögött található egy másik kép. Ugyanis sokszor újságkivágatok, fotók szolgálnak kiindulópontként egy-egy festményéhez. Ezeket azonban nem másolja, hanem csak a témához használja fel inspirációként. Például az Általános iskola című festmény egy parafrázisa annak a nagyméretű köztéri alkotásnak, amit néhány hónapja készítettek street art művészek egy VII. kerületi iskola tűzfalára.

A legnagyobb méretű festmény a Köz hely, melyen egy felirattöredék is olvasható: 14 jótanács ha, és ezzel vége, itt is szabad asszociációra nyílik lehetőség. Az előtérben, görgős széken ülő, kezével birizgáló csontváz alakja mögött látható egy könnyedebben megfestett arctalan, szotyizó figura. A szituáció olyan, mintha egy pszichológusi rendelésen járnánk, csak a csontváz jelenléte miatt a kép jelentése groteszkké válik.
Judit legtöbb festményére jellemző a magány, a szorongás és az elszigetelődés. Ezt az is alátámasztja, hogy az alakok között a Viszony kép kivételével nincs kommunikáció. Judit a képeit gyorsan, rögtönözve, ihletett állapotban festi. Művei – visszatérve a graffitik analógiájára – folyamatosan alakulnak, amit egyik nap megfest, azt másnap átfesti. A kiállított festményeken egy-egy lelkiállapotot láthatunk, így azokkal a problémákkal szembesülünk a képeken, melyekkel a fiatal művész a festés közben. Ennek egyik legjobb bizonyítéka a csupán néhány napja, pillanatok alatt készített Munkaterv című kép, mely a lázas, kényszerű alkotás állapotát ragadja meg.
Nagy Judit Borbála képei a jelen vizuális kultúrájának dokumentumaiként értelmezhetőek. Műveiben a realisztikusan megfestett részletek az oldottabb, expresszív festői megoldásokkal és a szimbolikus elemekkel egybeszőve egy nagyon erőteljes, izgalmas egyéni festői világot képviselnek.

Zombori Mónika

1. W.J.T. Michell: A képek politikája, Ikonológia és műértelmezés 13. JATE Press, 2008.16
2. Richard Schusterman: Pragmatista esztétika. A szépség megélése és az esztétika újragondolása, Kalligram Kiadó 2003.

















Jankó Judit: Kigyúltak a Neon fényei - Napi Gazdaság 2010.01.10.

Új kortársgaléria nyílt nemrég egy Nagymező utcai lakásban, a Galeria Neon. Tulajdonosa, Tóth Árpád fiatal ember, de nem ismeretlen a műkereskedelemben, hiszen 2001-2007 között a Blitz Galériában és a Galeria White-ban dolgozott, utána pedig szabadúszó műkereskedőként tevékenykedett. Az, hogy galériát szeretne, nem meglepő - az, hogy most, amikor kis túlzással mindenki bezár, már jóval inkább.

Egy galéria olyan felületet ad, ahol az ember meg tudja mutatni, mit gondol a művészetről, mit tart érdekesnek, kik szerinte a jó művészek, melyek a művészet azon területei, amelyeket ő alulreprezentáltnak gondol és mit akar tenni azért, hogy ez ne így legyen. Én most érkeztem el oda, hogy galériám legyen - mondta lapunknak a galériás. A kortárs irány is szorulhat némi magyarázatra, hiszen Tóth Árpád a Blitzben klasszikusokkal is foglalkozott, s talán a válság a kortársakat érinti jobban, így biztonságosabban kezdhetne régebbi képekkel. De őt nem érdekli a biztonság, a válság meg majd elmúlik. Neon tulajdonosa Szegeden végezte az egyetemet, filozófiát, irodalmat és közgazdaságtant tanult. A bölcsészkaron a kilencvenes évek végén úgy tűnt, hogy pénzügyekkel kell foglalkozni, "már csak a pénz miatt is", a tőzsde felfutása, a pénzügyi szektor kiépülése idején ez vonzó és kreatív pályának tűnt. Aztán a banki munka másképp nézett ki a mindennapokban: korán kell kelni, bent kell ülni a számítógép előtt, lassan lehet előrehaladni a ranglétrán, és bizony sokszor unalmas az egész. Ekkor került a kezébe egy álláshirdetés, megpályázta és így került a Blitz Galériához, amelynek tulajdonosa, Kováts Lajos éppen a Meo létrehozásán munkálkodott.

Tóth Árpádnak ez volt az iskolája; megállta a helyét egy nehéz, belterjes közegben, megtanulta, hogyan kell tárgyalni beadóval, vevővel, ügyféllel, hogyan kell kiállításokat és aukciókat szervezni, s azt mondja, ezért nagyon hálás. A Meo megszűnése után néhány évig a Blitz lakásgalériaként működött, meghívásos, zártkörű árveréseket tartottak válogatott körnek (50 példányban nyomott katalógusok 50-60 tétellel). Jó iskola volt.

"Mindig a felkészültség volt a legfontosabb, emellett pedig jó stílusban kellett tárgyalni beadóval, művésszel. Igyekeztem tudni, mit adok el. Rengeteget tanultam, olvastam, mentem utána. Mai napig tart. Soha nincs vége a tanulási folyamatnak, mindent ismerni kell, ha elmegyek egy műterembe, tudnom kell onnan választani."

A héten új kiállítást nyitó Galeria Neonba is jó műveket igyekezett válogatni, olyanokat, amelyek kiállják az idő próbáját. Kezdetektől vágya, hogy hiteles legyen a szakterületén, elhiggyék, hogy meg lehet bízni az értékítéletében - reméli, mára ezt elérte, ezért is mert belevágni a Neonba. (Ideje megemlíteni a művészeket, akikkel leszerződött: Farkas Zsófi, Giricz Máté, Nagy Judit Borbála, Siegmund Ákos és Szabó Ákos. Az ő munkáikból állt a galéria november 6-án nyílt első kiállítása.) Tóth Árpád szerint a kortárspiac jóval barátságosabb terület, mint a klasszikusoké. Mivel növekvőben van, nincs áldatlan konkurenciaharc, még mindenkinek az az érdeke, hogy egyre több legyen a szereplő, akár galerista, akár gyűjtő. A vásárlói kör bővülésében pedig reménykedik, hiszen jelenleg többé-kevésbé mindenki ismeri a rendszeres vevőket. A saját korosztályában, a 35-40 évesekben bízik, hogy hamarosan igényük lesz műtárgyakat venni, és hozzájuk a kortárs áll a legközelebb, árban és mondanivalóban is. Van egy másik kör is, akikre mindenki terveket alapoz: az eddig a klasszikus területen vásárlók, akik a szabad műtárgyak számának csökkenése miatt fordulhatnak a kortársak felé. Ez persze bonyolultabb ügy, amit a nehéz gazdasági helyzet még tovább bonyolít.

De Tóth Árpád bizakodik, azt mondja, jól átgondolta, mit tesz, annál is inkább, mivel az elmúlt években sok időt töltött Berlinben, és tanulmányozta, ott hogyan zajlik a galériás élet. Szeretett volna berlini galerista lenni, ám végül hazajött. A miértre egyszerű a válasz: Berlin a világ művészeti központjainak egyike, nagyjából 25 ezer művésszel és ezer galériával. Nagyon nehéz ott labdába rúgni - ha az embernek nincs elég tartaléka, forrása, ahonnan finanszírozni tudja a működését, akkor nem érdemes belevágni.

A művészeti piacnak van egy struktúrája, sok évig tart a létra megmászása, közben bírni kell nemcsak idegrendszerrel, hanem tőkével is. Egy művész kezd egy pici projektgalériában, itt látják a kurátorok, gyűjtők, galériások. Ha sikere van, beszippantja egy következő szint és így megy addig, amíg el nem jut a nagy nemzetközi galériákba. Ekkor már irdatlan pénzekről van szó, hiszen nemcsak Berlinben, hanem Londonban, New Yorkban vagy a világ egyéb pontjain is reprezentálják ezeket a művészeket. A galeristák ugyanezeken a szinteken mennek végig, mindez idő és pénz. Amíg a kicsi, jópofa projektgalerista eljut egy jobb helyen lévő, jobb adottságokkal rendelkező kiállítótérbe, az minimum öt év. De a gyűjtők és a vásárlók közül kevesen figyelnek a projektgalériákra, mert nagyon bizonytalanok. Hiába tűnik jónak egy kiállítás, előfordulhat, hogy a művész hazautazik mondjuk Portugáliába, és soha többé nem fest egy képet sem. Mert a végső cél egy galeristának az, hogy megtalálja azokat a komoly gyűjtőket, akik adnak a szavára, vesznek tőle, és persze olyan gyűjteményük van, amelyik referencia is a további vásárlóknak. Ezt a folyamatot Berlinben külföldiként, magyar pénzből, magyar művészekkel finanszírozni lehetetlen.

Mikor ezt megértettem, úgy döntöttem, hazajövök, nekem itt már van valami nevem, hitelem, ismertségem, illetve ismerősi köröm a szakmában - mondta el Tóth Árpád. - Ismerek művészeket, vásárlókat, gyűjtőket. De arról nem tettem le, hogy ha itthon mindez "bejön", akkor kint is megmutatom magam, illetve fontosnak tartom az együttműködést berlini galériákkal. Fontos szerepe van ebben a Berlinben próbálkozó Németh Hajni nevéhez köthető Lada Projektnek.

A sok kérdezgetésre, miszerint nem rémiszti-e a válság, Tóth Árpád - ha muszáj - rábólint. Aztán gyorsan hozzáteszi: "a kortárs műveket vevők sokkal megszállottabbak. Ha tudom, hogy valaki XY művész hetvenes évekbeli munkáit gyűjti, és találok neki egy ilyet, azt válság ide vagy oda, meg fogja venni. Ha valamit régóta keres és én megtalálom neki, őt se fogja érdekelni, hogy válság van. A nyakamat rá".

Jankó Judit
Napi Gazdaság

Fenyvesi Áron- Siegmund Ákos kiállításának megnyitószövege 2010.01.15.

Iskolaépületek, stadion-reflektorok, mesterséges kertek, műsziklák. Mi a közös ezekben a motívumokban azontúl persze, hogy Siegmund Ákos képeinek főszereplői? Az én narratívám szerint ezek mind-mind a modernizmus díszleteinek számítanak, azaz az emberiség által alakított természet, és a leigázott környezetünk manifeszt szimbólumai. Siegmund Ákos festményei voltaképpen az égbolt szürreális kékjei alatt elhelyezkedő civilizációs sivatagjai, vagy kísértetkastélyai.
Fontos leszögezni azt, hogy az épületek és a tájak nem egyedi mivoltuk miatt köszönhetik azt, hogy a képekre kerültek, azaz nem önmagukban kiemelt fontosságúak, hanem sokszor egymáshoz való viszonyukban hordozzák jelentésüket. Az épületportrék egymáson átszövődő ironizáló tájképek, de amint arra célozni próbálok, nem a mesterséges paradicsomokhoz zengett ódák. Az iskolák és a stadionok funkciójukat tekintve mind egyaránt közösségi terek, és szolgáltatások, vagy másképpen a pszeudo-termelés helyszínei, amelyek akár csoportok identitás-tudatát is körvonalazhatják. A festményeken többnyire mégis teljesen neutrális és steril általánosként vannak megjelenítve a főmotívumok, a képeken keresztül megismerhető világ eszközeiként. Siegmund az épített táj sensus communisáról beszél nekünk, nem egyéniségekről, ahogyan a kanadai hadsereg fekete-fehérjeiből kibontakozó katonák arcai sem számítanak igazán. A képek nem a modernitás teljesítményeit hivatottak dokumentálni, nem vívmányokat mutatnak be, nem mérnöki csúcsteljesítményeket, hanem a társadalom instrumentumait.
Ezen a ponton tartanám fontosnak azt, hogy kiemeljek egy olyan korábbi picike Siegmund művet, amely a kiállításon nem is látható. Az emlegetett festmény Rodolfó fekete-feh
ér portréja. Csak egy asszociációs bevezető miatt rángatom ezt most elő, mert mintha Siegmund is néha Rodolfóként trükközne a nézővel: „Figyeljék a kezemet, csalok!” Most ezáltal nem is a festmények tecnikai fotorealista reprezentációs keretére gondolok, de nem is a klasszikus értelemben vett festészeti térmélység nélkül való képek rétegzettségére – bármit is jelentsen ez. Hanem sokkal inkább Siegmund jól eltalált képkivágataira szeretném felhívni a figyelmet, amiken valahol mindig elhelyez egy furcsa ritmus szerint a képet átszelő drótot, egy „belógó” épület kontúrját, egy növényt, vagy éppen egy épületdíszt, ami kizökkent minket a látvány befogadásának élményéből, elidegenít és felhívja a figyelmünket arra, hogy itt festészettel állunk szemben. A művész, vagy a bűvész a másik kezével közben pedig társadalmi problémákat húz elő és a már elidegenített motívumai által arra is terelget minket, hogy ne higgyük el azt, hogy a képek csakis az ecsetvonásokról szólnak.
Siegmund Ákos jelen kiállításon is látható műveinek tematikus kerete visszakövethető egészen a Parazitii c. sorozatáig, sőt néhány korábbi és időközben is mindig megszülető egy-egy monokróm, vagy monokrómabb darabra is. A festmények tulajdonképpen para
zitizmusként értelmezik át a civilizációs vívmányokat, a sorházakat, a diplomagyárakat, a sivatagi gyümölcsösöket, vagy éppen a szennyvíztisztítókat. A parazitii-ben találta meg Siegmund a szürke házak és közintézmények épület-portréinak az ízét, amelyeket a képtérbe dekontextualizálva importál, és így sajátos szimbólumokat hozva létre belőlük. Teszi mindezt úgy, hogy közben Caspar David Fiedrich-re, az amerikai Közép-Nyugat High School-jaira, vagy éppen a Csillagok háborújára hivatkozik a spanyol gyümölcsösökből és a stadionokból kiradírozott munkásosztállyal együtt. Siegmund olyan csoportképeket készít, amikről hiányoznak a csoportok.
Talán ilyen gondolatmenetek mentén is kezdenek összefűződni a művész képei, amelyeknek a sorozatai természetesen elkülöníthetőek, de az őket alakító program egyre komplexebb. Annál is inkább mivel lehetetlen reprodukálni darabjaikat, ahogyan a művész is bebizonyítja Greenberg-Rosenberg diptichonján, azt hogy ugyanannak az ismétlése lehetetlen.
És most nyomjuk meg az escape gombot.

Fenyvesi Áron

azubaktir: Giricz Máté 2009.12.20.

Ha az igézetben szárnyat kapott malac szeméből kék lé folyna


Giricz Máté Insomnia című kiállítása a Galeria Neon-ban (beszámoló):

Korán érkeztem a Nagymező utcai lakásba. A budapesti szürke, mégis érzékszerveimet eltömítő sűrűségű séta után a galéria feloldozott. Itt minden puritán vizuális tisztaság tálalója az alkotásoknak. Semmi nem zavarja a befogadót, a beszippantásban. Vannak kisebb és nagyobb felvevőképességgel bíró szivacsok. Érdekes módon a művészet befogadásánál a felvevőképesség az eddigi beszippantott mennyiség arányaival nő.
Korán érkeztem mégis sokadmagammal mászkáltam a szobákban. Üdítőleg hatott rám a sokaság, az érdeklődés, valami iránt, ami számomra is oly fontos.
Ezek a képek nekem nem újak, viszont kikerülve a műteremből, egymás mellé rendezve mindig más és más hatást érnek el bennem. Szerintem az alkotás a befogadókban ér véget és ahány befogadó annyi féleképpen. A kiállítótér atmoszférája ebben meghatározó szerepet tölthet be. Ezért jó, ha a kiállítás rendezőjének van mondanivalója. Az összhang közte és az alkotó között meghatározza a hatásmechanizmust. Ez a gondolat nagyon izgalmassá teszi a kiállításokat.
Egy exkluzív térben, hatalmas asztaloknál töltött társalgás és egy intim szobában földön, párnákon ülve beszélgetés kialakuló szintje nem csak az asztaltársaság összetételének függvényében változik. Kikerülhetetlen mechanizmusokat indít el a tér szerkezete, hangulata.
Giricz Máté képei a Kiscelli Múzeumban, vagy a Galéria Neonban?
A Galéria Neon intim tér méreteinél, eredeti építészeti funkciójánál fogva. Így a befogadót egy bensőséges párbeszéd felé irányíthatja, az alkotások által benne elinduló folyamatok kapcsán.
Máté képeinek intimitását emeli ki, míg a Kiscelli múzeumban nyílván elképzelhető lenne egy szakrális kapcsolódás.A képek kiválasztása és egymás mellé helyezése a hasonló vizuális értékrendet tükrözi a kiállítás szervezőjével Tóth Árpáddal, aki egyben a galéria tulajdonosa is. Elmondásuk szerint a kiállítás rendezése alatt teljes volt kettejük közt az összhang. A cél is azonos volt.
Mivel Máténak 2 évvel ezelőtt volt az előző önálló kiállítása ezért megfogalmazódott az igény a nagyszámú, azóta létrejött, alkotások keresztmetszetének és egyben ívének megmutatására. Magam is meglepődtem milyen pontosan sikerült elérni a megfogalmazott célt. Aki ismeri, Máté képeit tudja, hogy markáns egyénisége fokozatosan vált megfoghatóvá. Míg az eddigi kiállítások egy kísérletező fázist tükröztek a mostani átlépett az érett alkotói folyamatba, ahol a kimondottak és a megfogalmazottak egy határozott alkotói egységet tükröznek. A kiállítás ennek az egységérzésnek adta a hangsúlyos szerepet.
A képekről:Nem szeretnék szakmai jellegű fejtegetésbe bocsátkozni inkább befogadói szintemen osztanám meg az élményeimet.
A képek nagy részére jellemző egy figura középpontba helyezése, ami rendszerint állat, vagy ember jelleget öltő jelképként indítja el a szemlélődést. A hangulatot e kettő közül választott elem - ember vagy állat – teszi meghatározóvá. De korántsem állatokat vagy embereket ábrázol, hanem érzelmeit, érzéseit, gondolatait vetíti ki a művész ezen eszközök segítségével. A cél- saját elmondása szerint is inkább ez: projekció, reflexió.Másik uralkodó jellegzetesség, ami az alkotói folyamatok időrendiségét tekintve a kezdetektől jellemző- a horizontális osztás, ami szintén egy konzekvens kifejezési tér: alsóvilág, evilág, felsővilág/ árnyékén, matéria, „felettes én” vagy máshol a mondanivaló- az adott érzelem rétegei is lehetnek. Sok esetben ezeket a horizontális rétegeket éles határokkal választja el egymástól, míg ritka érdekes esetekben összemossa őket.
Munkáiban új kis csoportot képeznek a „tornasor” képek (Nemzeti ünnep, Sorfal), ahol nem központi figura, hanem figurák sorolása jelenik meg, fokozva ezzel a hatást.
A sokszor súlyos mélységet és belső feszültségeket bolygató képeket rendszerint iróniával, öniróniával oldja fel saját maga és a befogadó segítségére sietve ezzel. Megjelenik ez a címekben is és a figurák ábrázolásában is.
A gyerekkortól hétköznapjainak vizuális élményeiben állandóan jelen lévő kortárs művészeti „képek” teszik számára természetessé és könnyeddé a művészeti hatások megengedő befolyását. Többek között nagy hatással volt rá a mexikói Rufino Tamayo, egy pár évvel ezelőtti bécsi Bacon kiállítás, és a szentendrei művészek. Megvan a központi figura, a horizontális tagolás és jöhet a csípős fűszerezés. A kisebb alakok és formák sokszor azt a hatást keltik bennem, mintha véletlenül keveredtek volna a jelenetbe, mint egy kosztümös filmbe felülről belógó mikrofon, amitől rögtön kizökken az ember a történetből. Csakhogy ebben az esetben sokszor ez a cél így a véletlenszerűség manipulációba csap át. Elég egy csoport lufi vagy zászló és máris összeomlik a rendszer és egy új épül a helyére.
Az ún. színes kép, egy ritka jelenségnek tekinthető a mai kortárs művészetben. Valami érdekes tabu lengi körül őket.
Mátéra nagy hatással volt alkotói folyamatainak kezdetén „Vajda Lajos kékje” egy olyan kék szín, ami nem tündököl, nem megnyugtat, hanem mondhatjuk egyszerűen szomorúnak, vagy nyugtalannak. Akkoriban született is egy Lajosos kék című képe. Ez a kék a mai napig rendszeresen jelen van az újabb alkotásokban is. Másik meghatározó szín a rózsaszín-a hús színe, ami markáns kifejezőeszköz a sok hozzá kapcsolódó jelentéstartalommal.
A „a fekete nem szín” elv sokáig uralkodó nézetként távoltartandó mumus dobozba kényszerítette a feketét, míg egy borús napon szétrobbantva a dobozka kis falait megszületett a Fekete kép. A fekete azóta, más tartalmakkal tölti fel a rózsaszíneket és kékeket.
Máté a színeket is eszközként használja, segítségével tereli el képeinek tartalmát újabb irányokba.
Ha az igézetben szárnyat kapott malac szeméből kék lé folyna, az minden bizonnyal könny lehetne, de a folyadék itt piros, így a virágos réten repdeső kismalac már nem is olyan kedves állat. Így könnyebben fókuszálhat a befogadó arra, hogy a központi figura mitológiai alakként cipeli hátán az egész világot.
A kiállítás szervezése rendkívül színvonalas volt. A képek hagyták egymás élni, Alföldi Róbert megnyitó beszéde sokat hozzátett a képek értelmezéséhez, vagy inkább a kapcsolódáshoz, a bor nem „kiállításmegnyitós lötty” volt, hanem isteni nedű, a megnyitón megjelent emberek száma és érdeklődése átlagon felülinek volt mondható. A szakma is nagy számban képviseltette magát.
Értéket létrehozni ma magyar emberként nem a tehetség hiánya miatt nehéz, hanem a méltatlanul alábecsült egyszeri és megismételhetetlen alkotások nehéz eladhatósága miatt.
A kiállítás megtekinthető január 8-ig!

kultura.hu 2009.07.07.

Neonparádé

Új kortárs művészeti galéria született pénteken este a Nagymező utca 47. második emeletén. A magas belterű lakásban berendezett Galeria Neon egyszerre meghitt és exkluzív: alkotóinak munkáiról pedig ugyanez mondható el.
A Galeria Neon második emeleti kiállítóterébe igyekezve az az érzése az embernek, mintha egy régi ismerősét látogatná meg a lakásán. A helyiségbe lépve azonban azzal kell szembesülnie, hogy az egy négyzetméterre jutó műkedvelők és művészek száma legalább öt. Hiába, egy "születésből" - még ha az egy galériáé is - szeretnék minél többen kivenni a részüket, együtt örülni a nyitó kiállítás művészeivel, akik a galéria alkotóiként ezentúl időről időre felöltöztetik majd annak falait. Az öt művész markáns képi világa remekül kiegészíti egymást, mintha csak egymással összhangban, közösen alkották volna meg a nyitótárlat műveit. Giricz Máté és Nagy Judit Borbála rendkívül élénk színvilága egyfajta különleges képregény-sorozattá avatja a kiállítást: a képeken a szivárvány legváltozatosabb színei csavarodnak egymásba, rándulnak görcsbe, hogy a szemet gyönyörködtető vizualitás helyenként egészen bizarr gondolatokat ébresszen bennünk. Nagy Judit Borbála a színek mellett a szimbólumokat is érdekes "olajkollázzsá" olvasztja: alkotásai kétségtelenül a kiállítás legüdítőbb pillanatait jelentik.
Siegmund Ákos fotóhatású képei némileg kontrasztot képeznek Nagy Judit Borbála műveinek felszabadult (ám belül hasonlóképp feszülő) dinamikájával: az elhagyatott kockaépület, illetve egy erdei szennyvíztisztító nyomasztó látványa egyszerre hordozza magán a dokumentarizmus és a szimbolizmus vonásait. A humor szinte valamennyi Neon-alkotó fontos ismérve, ennek egyik szemléletes példája Szabó Ákos Panoráma című festménye, amelyen egy feltehetően falusi porta mellett veszteglő ladát csodálhatunk meg az esti szürkületben. A szobrász-szekciót Farkas Zsófi Lezuhant lopakodója képviseli: a hajtogatott papírrepülőre hajazó fekete formák egyszerre merevek és finoman hajlékonyak, érzékeltetik az elmúlás esetlegességét és a tragikumban megbújó szépséget. Az újszülött Galeria Neon nyitókiállítása december 4-ig tekinthető meg.

Szerző:
Kelemen Éva

napvilag.net 2009.11.10.

Galéria Neon: kortárs művészeti galéria született a Nagymező utcában

2009. november 6-án megnyílt Tóth Árpád kortárs művészeti galériája, a Galéria Neon. A Nagymező utcai, második emeleti, magas belterű lakásból kiállítótermet hoztak létre. Otthonos, meghitt környezet és képekkel teli falak. Bernáth(y) Sándor grafikus, festő, zenész nyitotta meg az újszülött galéria első kiállítását, mely 2009. december 4-ig tekinthető meg.
A Nagymező utcát nem véletlenül illetik a pesti Broadway névvel. Itt található többek között a Radnóti Miklós és a Mikroszkóp Színpad, a Moulin Rouge, az Ernst Múzeum, a Fővárosi Operettszínház, az Arizona Színház és 2009. november 6-án a Galéria Neon is kinyitotta kapuit. Napjainkban egy kortárs művészeti galéria születése több okból is meglepő. Gazdasági oldalról nem biztos, hogy kifizetődő, ezért nem sokan mernek befektetni a kortárs művészetbe. Ezzel szoros kapcsolatban áll a valószínűleg sokakban felmerülő kérdés: van-e igény egy újabb kortárs művészeti galériára? A művészek részéről egyértelmű a válasz: kiállítótérből soha nem elég, hiszen kiállítandó alkotás mindig több van, mint amennyi kiállításra szánt hely. A probléma és az igazi kérdés a másik fél részén jelentkezik, a befogadói oldalon. Érdeklődnek-e az emberek a kortárs művészet iránt? Az utóbbi években úgy tűnik, egyre több emberhez jut el a kortárs művészet, egyre többen járnak kiállításokra.

Tóth Árpád, a Galéria Neon tulajdonosa 10 éve folyamatosan műalkotások közelében van: foglalkozik képzőművészettel, műkereskedelemmel, kiállítások és árverések szervezésével. Régi álma vált valóra 2009. november 6-án, amikor hivatalosan megnyílt a Nagymező utca második emeleti lakásában kialakított Galéria Neon. Bernáth(Y) Sándor grafikus, zenész, festő a galéria, a kiállított képek és a megnyitón résztvevő vendégek hangulatához igazodva tartotta meg hagyományosnak, merevnek vagy megszokottnak nem mondható nyitóbeszédét.

Belépve a galériába otthonos környezet fogadja a látogatót. Kezdetben nyomasztó érzés lehet a rendkívül kis helyre bezsúfolt nagy számú kép látványa, de hamar hozzászokik az ember ahhoz, hogy szinte szó szerint körülöleli a művészet. A december 4-ig megtekinthető kiállításon öt művész alkotásait tekinthetik meg a műkedvelők: Farkas Zsófi,Giricz Máté, Nagy Judit Borbála, Siegmund Ákos, Szabó Ákos. Az öt művész technikája és művészete teljesen eltér egymástól, mégis megférnek egymás mellett Giricz Mát és és Nagy Judit Borbála képei dinamikusak többek között az élénk színhasználat és a formák hatására. Képeikkel szembeállítható és melléjük is helyezhet Siegmund Ákos festménye, a Parazitii IV., mely több más művéhez hasonlóan a fényképek hatását kelti. Elhagyott kockaépületet és szennyvíztisztítót úgy tudott megörökíteni, mintha fényképes dokumentumokat készített volna. A festmények mellett Farkas Zsófi Lezuhant lopakodó szobra is látható a kiállításon. Egy papírrepülő könnyedsége, valamint egy kiállítási tárgy merevsége, szilárdsága egyaránt jellemzi a nyitó kiállítás egyetlen szobrát.

A Galéria Neon megnyílt, bemutatkozott, és szeretettel várja látogatóit.