2010. ápr. 27.

Interjú Komoróczky Tamással

Selmeczi Bea:
Szövevényes kaland az ismétlődések univerzumában


Selmeczi Bea: - Miért vonz mostanában a semmi témája?
Komoróczky Tamás: - Megragadott ez a fogalom. Nyelvileg problémás, hiszen nincs pontos jelentése, főnévként nem utal semmire. Filozófiailag is problémás, Platón után legközelebb csak Heidegger és Sartre foglalkozott vele a XX. században.
A semmi nem tévesztendő össze az ürességgel, amiről a keleti filozófiák írnak, vagy amit Platón Pneumának nevez. A semmi elképzelhetetlen fogalom számunkra, mert mindent a ’van’-ból, a létezőből vezetünk le.S.B.: - Neked mi a semmi?
K.T.: - Nem tudnám definiálni, de számomra ez mindennek, ami körülvesz, és ami valamiként határozható meg, az ellentétpárja, a hiánya. A ’van’ kivonata, a létező nemléte. Vágy arra, hogy megtudjuk, mi van a létezőn túl. A semmiben mindig ott munkál a kétség, mi az, amikor valami nincs. Kihívásnak tartottam, hogy erre a problematikára reagáljak. Úgy kezdtem el a munkát A poem about nothing című kiállításomra (Liget Galéria), hogy körülnéztem a neten, mások ezt hogyan közelítik meg. Elsődlegesen verseket gyűjtöttem, mindenféle amatőr verset. A közel harminc vagy negyven versből kiszedtem azokat, amik számomra használhatónak tűntek vagy megérintettek, és ezeket abszolút helyzetbe állítottam. Ekkor indult el a szövevényes kaland, mi az, amit ebből ki lehet hozni.
Többféleképpen nyúlok az anyaghoz: van, hogy feléneklem itthon a kiválasztott verset egy általam megírt dallamra, vagy felolvastatom valakivel (legutóbb Tihanyi Annával, aki gyerekkorában szinkronszínész volt). Utána továbbgondolom, ritmizálom vagy zenét írunk hozzá egy barátommal, Szőnyi Andrással.A semmiről készült videó is. A berlini szobámban filmes eszközökből felépítettem egy makettet. Szerencsés helyzetben voltam, mert éppen egy operatőrtől béreltem a szobát. Amikor kérdezte, mit fogunk felvenni, akkor azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen semmit. Jobb híján magukat az eszközöket vettük. Ennek ellenére komolyak maradtunk, írtunk scriptet, volt csapó, görgőkön mozgatható kamerastatív, és klasszikus kameramozgásokat használtunk, mint a fahrt vagy a svenk. Később hozzákerült egy „binaurál beat” frekvencia is, a tudatmódosító frekvenciák csoportjából egy nagyon pozitív delta-hangot választottam.
Nem az a lényeg, hogy a semmit a lehető legjobban megközelítsük, hanem a hozzá fűződő viszonyunk.Fontos része a módszeremnek, hogy provokálom magam, olyan témákat vetek fel, amelyektől nem várom feltétlenül, hogy megoldjam.Sokaknak beugranak olyan megoldások, mint a 51.Velencei Biennalén a román pavilon, amikor egy német művész, Daniel Knorr, az üres pavilont állította ki (2005. Európai-influenza installáció), de az megint az ürességről szól.
S.B.: A semmi számodra tulajdonképpen a nulla?
K.T.: - Nem, bár a matematika közelíti meg legjobban, de mivel a nullával számolnak, és van helyértéke, a nulla sem semmi. A nulla számkarakterként ürességet hordoz, grafikai képe viszont körbezárulást, ami a semmitől és az ürességtől is elhatárolódik.S.B.: - Miért használsz zenét és ritmust a semmi ábrázolásához, amikor az éppen az ellentéte?
K.T.: - Igen, a ritmus alaprezgések mintázata, tehát minden, ami körülvesz minket, az ritmus.
Azonban ha már képileg ritmizálok valamit, akkor a hozzá tartozó és azt kiegészítő, de annak nem alárendelt auditív ritmusokat is használni akartam, ráadásul ez egy másik absztrakciós szint is. Nem érzem ezt ellentmondásnak, hiszen a semmiről zeneművek is születtek hallható tartományban, amelyek a semmiről alkotott elképzeléseinket közvetítik.
Beszélhetnénk az emberi percepción túli tartományokról is, amiket nem érzékelünk, de mégis jelen vannak, és most már léteznek olyan műszerek, amikkel ezeket transzponálni tudjuk az érzékelhető hullámrezgésekbe.
S.B.: - Veled kapcsolatban mindig eszembe jut Odüsszeusz. Amikor a Küklopsz megkérdezi a nevét, ő azt feleli: „Senki se”, ezért miután megvakítja, a Küklopsz hiába szalad a társaihoz: „Ki vakított meg? Senki se”. Nálad ilyen a semmi? Egyfajta kicsavarása a ’van’-nak, illetve játék a ki-bejárkálással?
K.T.: - Ez szép analógia. Így is felfogható. Igen, játszom a fogalommal, még inkább használom, és bár ez sokszor blaszfémikusan fejeződik ki, de éppen ez benne az izgalmas.
Amikor nekiállok dolgozni egy témán, akkor nemcsak magamról gondolkodom, bár természetesen a különböző felvetéseket átszűröm magamon. Ugyanarról a tárgyról különböző halmazok élnek bennem, amik egymással csatáznak.
S.B.: Nem arról van inkább szó, hogy a kérdésekhez, amelyek foglalkoztatnak, folyamatosan kapaszkodókat és lenyomatokat keresel a világban, hogy utána azokat átszűrhesd magadon?K.T.: - Hát, végülis ez nem rossz megközelítés, ha abból indulunk ki, hogy a minket körülvevő dolgokat egy készletnek látom. Számos dolog vesz körül, de amikor a készletből előhozok valamit, akkor megfelelő konstellációba kerülnek. Azért használom az „előhozok” kifejezést, mert csakúgy, mint egy festő esetében, aki az üres vászonnal szemben suhogtatja az ecsetét, egyszeri és megismételhetetlen teremtési folyamat történik. Mindig minden jelen van, és ez nem idő vagy kultúrafüggő. Csak éppen bizonyos szegmensek kerülnek előtérbe.
Szerintem a különböző kultúrák is ezt teszik. Valami hirtelen a figyelmük középpontjába kerül, és azt rendszerbe foglalják. Persze nagyobb halmazokkal dolgoznak. Az adott szegmens kicsúcsosodik, és hangsúlyt kap a kulturális terekben, szférákban.
Hadd hozzak erre egy analógiát: ha az univerzum addig tágul, amíg el nem ér egy kritikus pontig, ahonnan zsugorodni kezd, de ha egyetlenegy pontra zsugorodik, akkor is megtartja minden alkotó elemét. Ha viszont újabb csillagok és galaxisok születnek, akkor sem lesz több, mert a készlet ugyanaz.
A gondolatok is ilyenek számomra: programmal rendelkező önálló entitások, amelyek ugyan nehezen felfejthetők, de folyamatosan burjánzanak, az írók ezekből csak leszedegetnek bizonyos csírákat, és új konstellációkat teremtenek.
A készlet behatárolhatatlan. A semmi fogalma épp azért izgalmas, mert azt veti fel, mi van, ha ez az egész készlet nincs.
S.B.: - Nálad a motívumok folyton ismétlődnek, csak mindig egy kicsit másképpen, más ciklusokban, amit a matematikában iterációnak hívnak. A pécsi Vasarely Múzeumban temetési vitrint rendeztél be, a Liget Galériában a semmiről szóltál, most a Neonban faragott csontokat állítasz ki. Ezt egyfajta ördögűzésként teszed?
K.T.: - Nem feltétlenül. A csontokkal már régebben is foglalkoztam, tizenkét éve engedélyt kértem a Természettudományi Múzeumba, hogy csontokat fotózhassak. Nagy szerencsémre egy szamár teljes csontozatára bukkantam, amiből ott helyben mintarendszereket alakítottam ki, illetve felállítottam egy ábécét is, ami azóta több munkámban visszaköszönt.
Ha valamire kíváncsi vagyok vagy foglalkoztat, elkezdek kutatni, ami mankót vagy lökést ad az alkotásnak, onnantól kezdődhet a játék. Sokszor kisajátítok vagy beemelek valamit másoktól, amit aztán sajátomként kezelek. Az idegenből ismerőssé kell válnia ahhoz valaminek, hogy dolgozni tudjak vele, hiszen addig csak a káosz része. A kutatás is erre szolgál.
Ez olyan, mint a japánoknál, akik kitesznek egy csengettyűt, hogy a szél hangját befogják. Azáltal, hogy hallhatóvá tették, már emberivé transzformálták, és a természet alapvető káoszába rendet vágtak.
A csontokra visszatérve, valahol olvastam egy szép kifejezést, hogy a csontok az univerzum fűtőanyagai lehetnének. Azért érdekelnek, mert valamikor életet hordoztak, de most fosszíliák, a múltba látás elengedhetetlen felületei. Most kizárólag olyan csontokat használtam, amiről én magam ettem le a húst, vagy kiettem a velőt, ami ráadásul örökítő anyag is. Ez egy furcsa absztrakció, mert az élőt, ami már halottá vált, ezáltal visszaforgattam az életbe, ami később majd ugyanúgy meghal. Tulajdonképpen ez egyfajta transzmutáció. A halál színeváltozásainak megragadása.Vannak marhacsontjaim, amelyek esetében még el tudok vonatkoztatni, mert a lábszárcsontokat kisebb szeletekre vágták, de a sertéscsontok erőteljesen emlékeztetnek az emberi csontokra. Egyfelől undor, másfelől kétségbeesés van bennem. Nagyon felzaklatnak, hetek óta nézegetem, szárítom őket a radiátoron. Csak úgy fértek el, hogy egymásra pakoltam őket, de ezzel olyan viszonyt alakítottak ki egymással, hogy – úgy érzem - most már együtt kell szerepelniük. Már voltak annyit együtt, hogy össze kell ragasztanom vagy csavaroznom őket.
Furcsa az elrendezés, hiszen a lapocka a lábszár mellé került, ami nagyon blaszfémikus helyzet, hiszen ez így a természetben nem fordulhatna elő. Egy ennyire egyszerű beavatkozás is a természetbe önmagában nagyon meredek, nem kell hozzá feltétlenül belenyúlni a génekbe.
S.B.: - Tudom, hogy bizarr a kérdés, de szeretsz alteregók mögé bújni. Lehet, hogy a csontok is azok?
K.T.: - Ebbe még nem gondoltam bele, de elképzelhető. Az alteregó mindig valamiféle azonosulással kapcsolatos kérdést vet fel. Az alteregó nem az, csak hasonló, és utal a személyre. Ha ilyen mélyen foglalkoztat, hogy lemenjek a porig, a saját poraimig, akkor tulajdonképpen igen, bár valahol meg kell húzni a határt.
Különböző csontokról van szó, amikről más-más időben ettem le a húst, de mégis egy térbe és időbe kerültek. Van egy belső ritmusuk, amiről akár zeneművet is írhatnék. A csontokat elkezdtem felsorakoztatni a terepasztalon, nagy fordulatszámú fogtechnikai eszközökkel és csiszolókorongokkal faragom őket.
Mivel színpadi helyzetet teremtettem, a csontokat castingolni kellett, karaktert és nevet adni nekik. Különböző fogalmakat kerestem, így a játéktérben már léteznek a szereplők.S.B.: - Ahogy látom, az összes fogalom, kivéve a „Fiancée”-t és a „Mature”-t.

K.T.: - Igen, a menyasszony és a matróna talán kicsit kilóg a sorból, de kellettek női szereplők, mert a készülő mitológiát tágítja, ha nemek szerint is megkülönböztetem a csontokat. Már csak egy-két fogalommal bővítem a készletet, mint a Bloodlust (vérszomj) és a Current (aktuális). Egyetlen csont van, ami nem kapott nevet, amin kalászszerű népi motívumok vannak, az számomra a testőr, a sokkal régebbi emlékezet. A pásztori vagy ősemberi hagyományokban kézenfekvő volt a csont, hiszen elég szilárd anyag, erős kötőszövet, ugyanakkor könnyen megmunkálható. Régen pipaszutykot dörzsöltek bele a megfaragott szarvakba, hogy jobban kirajzolódjon a véset.
S.B.: - Mi alapján választottad ki a neveket?
K.T.: - Hirtelen jött sugallatok. Közlekedek a neten vagy olvasok egy könyvet, és egyszercsak megtetszik egy szó, ízlelgetem, belegondolok a tartalmába.
S.B.: - És mi történik a szereplőkkel?
K.T.: - Kell egy sztori, amit eljátszhatnak. Az a tervem, hogy kifeszítek egy blue box hátteret a terepasztalra, amitől majd bármilyen hátteret bemozgathatok a videóban a csontok mögé. Ne konkrét történetet képzelj el, a csont-színészek csak bizonyos viszonyba kerülnek egymással.
S.B.: - Úgy képzeled el ezt, mint egy középkori Akárki-játékot1?
K.T.: - Nagyon jó kiindulási pont. Éppen tegnap készítettem ki Határ Győző Golgheológiját, amiben van egy tétel, amikor Golgheológi elmegy az ereklyegyűjtő szerzeteshez, aki csontokkal rakta ki a falát. Mivel a középkorban az ereklyékkel kereskedtek, Szent Jeromos koponyaszilánkjának piaci értéke volt, el lehetett cserélni Krisztus egyik szögére vagy akár kenyérre is. Nagyjából így képzelem a csontokkal való játékot.
Ha adott A és B, akik nem ismerik egymást, de megfelelő időt együtt töltenek, és hirtelen megjelenik C, akkor cinkosságra lépnek C ellen, még akkor is, ha előtte szemben álltak egymással. Szerintem így alakulnak a kultúrák is ki nem mondott szabályok alapján.
Erre analóg az, hogy ’90- körül elkezdtem palackokkal világmodelleket mintázni. Akkor is nagyon fontos volt, hogy kizárólag olyan palackokat használjak fel, amiknek előzőleg kiittam a tartalmát. Megpróbáltam elkészíteni a heterarchia (sokközpontúság) mintáját, aminek azt a címet adtam, hogy Hiábavaló kísérlet a heterarchia modellezésére. Széttörtem egy palackot, és a darabjait ugyanúgy illesztettem össze, szóval emlékeztetett a palack eredeti alakjára, belső mindenségére. A kísérlet hajszál híján fedte a fogalmat, de nem fejezte ki tökéletesen.
Készítettem Wittgenstein-modelleket is, amik egy küszöb-helyzetet fejeztek ki, ahonnan már ész érvekkel nem lehet továbbjutni. Ez az a metafizikai küszöb, ahová Wittgenstein is eljutott, akármilyen racionálisan próbálta megközelíteni a világot.
Mivel a gondolkodásunk behatárolt, és folyamatosan falakba ütközünk, vannak ugyan emocionális kulcsaink, de azokban nincs racionalitás, ezeket nem tudjuk olyan pontosan ábrázolni vagy kifejezni.
Tulajdonképpen ez a művészet hajtóereje, hiszen egy műalkotás olyan dolgok mögöttiséget képes ábrázolni, amit más módon nem tudnánk megközelíteni.
S.B.: - Az, hogy megeszed vagy kiiszod az általad felhasznált tárgyak tartalmát, az is egyfajta átszűrés?
K.T.: - Igen, így kerülök velük viszonyba. Bekebelezek valamit, tehát magamévá teszem. Ez az átszűrés arra jó, hogy ilyen dolgokról gondolkodhassak, beszélgethessünk, vagy emocionális viszonyt alakítsak ki velük. Ekkor lép életbe a szinkronitás, aminek még nem találták meg a magyarázatát, hogy bárhova nyúlsz, valamiféle utalást találsz arra, ami éppen foglalkoztat.
A kiállítás mindig leválik rólam, és újabb hatások érik azáltal, hogy megnézik. A művek oda-vissza hatnak. Bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy itt mennyire van szó szabad akaratról vagy irányítottak vagyunk-e. Az egyik csontnak ezért a Supervisor nevet adtam, ami a pszichológiában a felettes Énnek felel meg, amivel nem vagyunk igazán jó barátságban.
S.B.: - Ha elfogadod azt, hogy nemcsak szabad akarat létezik, és hiszel a determinizmusban, akkor ez téged művészként a középkori ikonfestők sorába helyez.
K.T.: - Persze. Mintázatok vannak. A determinizmus szerint minden eleve elrendelt, de ha az ember valamennyire az eszméltség állapotában van, akkor bele tud piszkálni a sorsába. Szerintem ez lehetséges, sőt szándékosan provokálom, még akkor is, ha ennyi év után már tisztában vagyok a korlátaimmal, azzal, hogy mi vagyok én. Sokszor kikezdem, szembe megyek vele, mert nem akarom elfogadni a mintázatot. Hiába ismerjük a saját mintázatunkat, az koránt sincs lezárva, javítható, rombolható.
S.B.: - A semmivel való foglalkozás nálad valaminek a lezárása?
K.T.: -Nem nevezném lineárisnak az alkotótevékenységemet, de ha a fonalat gombolyagnak képzeljük el, minden külső és belső rétegével együtt térben elhelyezkedve, úgy már igen. A múltból pont annyit felejtünk, ami már belekerült a gombolyagba, és záró rétegek kerültek rá, mint amennyi a jövőbeli lehetőség. Folyamatos mozgásban van, tehát rá fog rakódni egy újabb cérnaréteg, és egyre nagyobb lesz. Így képzelem a történelemre való kollektív visszaemlékezést is.
A semmi csak egy állomás volt, utána megy minden tovább. Ért néhány pszichedelikus élmény, amikor találkoztam a szellemvilággal vagy a saját démonjaimmal, ezek beépültek a tudatomba, és használom őket.
Mindenfajta alkotási folyamatban megidézünk valami látszólag nem létezőt, ami a megidézés által létezővé válik.
S.B.: - Az állandó motívumismétlődésekkel és loopokkal, amik végigívelnek a munkáidon, az élet áramlását akarod biztosítani, mintha a szünet a halált hordozná?
K.T.: - A szünet a kilépés vagy átlépés. Az univerzum és a tudat is egy amorf halmaz, ami folyamatosan változtatja az alakját, és a tapasztalati szinttel egyre jobban tágul. A loopok szerintem nagyon jól kifejezik ezt, mert újra és újra lefuttatjuk a programjainkat, rutinjainkat. Mindig nagyon érdekelt az OCD (Obsessive Complusive Disorder) kényszerbetegség: a tudatunkban rögzülnek bizonyos információk, ami által kialakul a karakterünk, mintha a saját tükörképünket faragnánk. Mikor a tükörbe nézünk, akkor is hol ilyennek, hol olyannak látjuk magunkat. Sokan naponta fotózzák magukat, hogy arcuk minden fázisát nyomon követhessék. Így kerül képbe a morph-munkám. Itt egyetlen fotóból indultam ki, aztán legyártottam a különböző arckifejezéseket, ahogy a fonémákat, főleg a magánhangzókat kiejtem. Aztán ezeket az állóképeket összeraktam, hogy valamennyire szimulálják a beszéd ritmusát.
Bármikor ábrázolom vagy használom magamat, nem tudok úgy ránézni, mintha az ténylegesen én lennék, ezért rögtön alteregóvá válik. Csak egy lenyomat, aki hasonlít arra a valakire, aki én vagyok. Semmivel sem kevésbé idegen, mint mások.
S.B.: - Az ismétlődések akkor ugyanarról a tőről fakadnak, mint a befejezetlenül befejezett munkák? Nyitva hagyod őket, és nem tudnak meghalni, mert nem érték el a teljességet?
K.T.: - Igen, valószínűleg ez lehet a kulcs, mert ha valami eléri a teljességet, akkor lezárul, abban nincs több mozgás, tehát elkezd önmagára hasonlítani. Amint pedig elkezd önmagára hasonlítani, bezárul a kör, hiszen onnantól kezdve megszűnik, vagyis nincs. Ezért térek vissza néha ugyanahhoz a motívumhoz, technikához, anyaghoz, a belső „magánmitológiához”, hogy ne záruljon be a kör.
Alapvetően zsigeri művésznek tartom magamat, akiből kijönnek bizonyos indulatok, de azoknak megfelelő ideje és tere van. Tarthat ez néhány hétig, hónapig, de lehet improvizáció is, bár az kevésbé jellemző rám. Az a fajta művészet, amit én csinálok, szabadságelvű, nem engedi meg a kompromisszumokat. Ha le kéne mondani valaminek a szellemiségéről vagy félre kéne beszélni, akkor inkább lemondok róla, mert könnyen doktrínába vagy demagógiába fulladhat. Ami nem így történik, azt hajlamos vagyok iparművészetnek, rutinmunkának látni. Számomra az emblematikus művészetre való törekvés a művészet kudarca. Egy zárt fehér doboz, amiben nincsenek többé titkok. Kinyitható, mindenki számára hozzáférhető és popularizált.
S.B.: - De hát te magad is előszeretettel használsz pop-elemeket.
K.T.: - Igen, de azok koncept popok, amiket nagyon is tudatosan használok. Az idők során a részemmé váltak, mint egy sejt vagy egy szerető. Nem olyan célból alkalmazom ezeket, hogy populáris alkotásokká álljanak össze, ugyanúgy lebegtetem bennük a titkot, az enigmát, mint más munkáimban. Ha a téma úgy kívánja, pop nyelvezetet használok csomagolásképpen.
S.B. – Mindig egy pillanatnyi kíváncsiság, kihívás dönti el, hogy mit csinálsz, vagy van egy előre meghatározott életterved, ahová el akarsz jutni?
K.T.: - Ez nagyon jó kérdés, mert korábban a szélsőségeket és a határokat kerestem, főleg műfajilag. Később viszont eljutunk egy másik szintre, amikor már nem fehér övet viselünk. Kora ifjúságomban azt gondoltam, hogy meg kell haladnom az idősebbeket, de ezt már fel kellett adnom, én lettem az, akit meg akarnak, vagy meg is haladnak.
Mára már kialakult a programom, tulajdonképpen egy katonának látom magam, aki kitapossa az útját, feladatokat hajt végre, megküzd az ismeretlen ellenséggel. A művészet, amit én művelek, az ember alapvető problémáira utal, van benne értékrend, erkölcsiség, modellek, elmélet, de teljesen ideológiamentes. Minden új feladat egy újabb ajándék, ami a tapasztalási lehetőségeket növeli.

2010. ápr. 6.

Fenyvesi Áron - Szabó Ákos kiállításának megnyitószövege 2010.03.26.


Szabó Ákos kiállításának az egyik legkülönösebb vonása számomra legalábbis az, hogy az az érzésünk támadhat, hogy tulajdonképpen egyszerre több kiállítást is nézünk. Ez az elsőre kicsit légbőlkapottnak tűnő kijelentés némi magyarázatra szorul a továbbiakban. És talán az sem árt, ha közben elővesszük röntgen szemeinket. Ugyanis jelen esetben fontosnak gondolom azt, hogy beszéljek arról, ami nem feltétlenül látszik a falakon levő képek homlokzatának takarásától. A látásunk evidenciáin túl a befogadás és a képekhez való közelebb kerülés végett úgy érzem fontos mediálni a festmények láthatatlan rétegeit és rétegeltségét.


Amikor több kiállításról beszélek, azt kifejezetten nem azért teszem, mert a kiállított munkák nem függenének össze, vagy összeegyeztethetetlenek lennének a stílusjegyeik és tematikáik. Éppen ellenkezőleg minden festmény magán hordozza, ama nagyon is finom Szabó Ákos-i kéz nyomait. Az más dolog, hogy a művek szerteágazóak, még akkor is, ha a most minket körbevevő rendszerben két-három képekből álló összefűződő halmazokat képezhetünk témákból, színekből és szereplőkből. Szabó Ákos mégis értelemszerűen csakis ugyanazzal a két kézzel dolgozik, legyen szó akár az eszpresszó-feliratos pop Szabó Ákosról, vagy a figurákat átkenő absztrakt-esxpresszív Szabó Ákosról, vagy a billentyűs hangszerek képeibe szerelmes figuratív Szabó Ákosról. És a művésznek ugyanaz a két szeme vonzódik az olajos zöld, barna és kék árnyalatokhoz, amik szintén valahogy összefűződnek a munkákon keresztül, legyen szó furcsa elemekké olvadó tájképekről, figurákról, vagy az álomszerű jelenetben a legelő tapírt egy krikettütővel agyoncsapni igyekvő könyvelőről.

A hozzám hasonlóan kondícionált értelmező zavara, nyilvánvalóan csakis abból származtatható, hogy a kiállításon önálló, vagyis alapvetően önmagukban álló festményeket látunk. Mégpedig tesszük mindezt a képzőművészeti sorozatok korában, abban az időszakban, amikor kiállítások képein kérlelhetetlen meta-narratívákat keresünk és több nézőpontból pedzegetett formai, vagy netán tematikai problémahalmazokat. Ilyenkor különleges egy önálló képekből álló kiállítást végignézni, ami ledobja magáról a halmaz-centrikus értelmezés asszociációit és amikor ennek mégis nekifutnánk, az ugrásaink alatt igencsak ingadozik a léc.

Pedig mi is olyan nehéz voltaképpen? Egy mondatba összesűrítve talán az, hogy követni próbáljuk vagy tudjuk a művészt, akinek kötelessége kételkedni. Ugyanis egy olyan művésszel van dolgunk, aki ügyel arra, hogy vásznain keresztül milyen egzisztenciát segít éppen a világra. Egy olyan kutató-művésszel, aki folyton szkeptikus vizuális méréseinek eredményeit illetően. Egy olyan művésszel, aki kiállítását a vízmérték ingadozó és stabilitást kereső buborékjáról nevezte el. És aki festményei létrehozása közben a vásznakon kibontakozó történéseket veszi alapul, és ezekből építkezik hagyva hogy azok prekoncepciókat írjanak felül. Szabó Ákos alkotófolyamatát befolyásolják az általa létrehozott képi rétegek mezői, és kompozícionális elemeinek kapcsolatai, amiknek önkéntelenül létrejövő kötései sokszor egész képek már létező elemeit írják újra és újra felül. És Szabó Ákos ezért fest újra képeket, és ezért fest rá már létező képekre, és ezért kezdi újra folyamatosan és kételkedve az egész folyamatot, és ezért semmisít meg sok esetben képeket.
És a legtöbbször rendkívül megkapó figuralitású képei mellett ezért foglalkozik vagányan bevállalt expresszív és absztrakt rétegekkel, amik felülírják a mágikus realitással létrehozott festményeit. Holott lehet hogy ezek a jelenlegi magyar kánon szerint nem is annyira feltétlenül „szexik” – már hogy ezzel a furcsa műszóval is éljek. És Szabó Ákos figuráinak háttere is mindig egy furcsán összemosódó, vagy méginkább egy kollázsolt absztrakt térszeletet képez, ami valami furcsa kívülállással és lebegéssel, még inkább talán valami mágiával tölti meg a képeit. Ennek talán a legplasztikusabb példája a tereminező figura, aki a hangszer valós mágneses és elektrosztatikus - csak éppen a mi szemünk számára pszeudo -terébe nyúl bele, és tölti be azt, a fantommozdulatok generálta hangokkal. Talán egy kis poétikus elragadtatással Szabó Ákos is valahogy ilyen kiszámíthatatlan elemeket generáló mozgásokat végez saját képein. És ha a képek alá tudnánk nézni, akkor megsejthetnénk a művész kételkedésének és vívódásainak rétegeit, és azt hogy hány kép megfestése árán is álltak elénk a most látható kompozíciók.
De a festmények most már bizonyosan önálló működésbe kezdenek és leválnak az alkotóról, és így már mi is önálló és aktív befogadóként kapcsolódhatunk be a történetükbe.
Fenyvesi Áron