2010. szept. 20.

Erdőháti Melinda - Horváth Roland kiálításának megnyitószövege

Entre chien et loup. A franciák ezt a kifejezést használják a félhomályra, amikor sejtelmesek a fények, összemosódnak a körvonalak, és nehéz eldönteni, hogy amit látunk, az kutya-e vagy farkas. Ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor Roland legújabb alkotásait megláttam.
Sokat írtak már Roland korábbi képeiről, megszemélyesített csendéletmotívumairól, álomszerű, szimbolista háttereiről, a tárgyak átlényegüléséről, színes szürkéiről.
Ismerve eddigi munkáit, talán szokatlan tűnhet a merész színválasztás: erőteljes kobalt, türkiz, rózsaszín és lila felelget egymásnak, újszerű dinamikát adva a képekhez. Hogy túlzó-e ez a színesség? Nem gondolom. Jó elmerülni benne, lüktet, él, hömpölyög.
A tőle megszokott érzékenységgel ábrázolt új képein kitágul a tér, már nem benn, hanem kinn vagyunk, ahol a puhán ölelő alkonyi tájban megelevenedő erőteljes motívumok lágyan, szinte alig észrevehetően ringanak. Ring a hajó, mozog a víz, mégis valahogy stabilnak tűnik minden. A mérleg nyelve inog: elvágyódás-stabilitás, szemlélődés-cselekvés.
A festő a nézővel együtt szemlélővé válik, eltávolodik, az ecsetjével már nem csak egy szegletet, hanem tág teret fog közre. Ebben a térben elevenednek meg a motívumok, hajók, házak, egy-két tárgy, ember alig. Egy nőalak, kicsit megközelíthetetlen, hideg, bölcs öreg (talán Diogenész? Vagy a Mikulás?) hódoló szolga, páncélja mögé rejtőző lovag.
Álomszerűek, de léteznek, valahol az immateriális, örök és változatlan lényegek között, ahol minden földi dolog csupán csak ezeknek a képmása.
Platón.
Diákkoromban a filozófia tanárom kisebb nagyobb sikerrel próbálta megismertetni velünk Platón elméleteit, aki a formákat, mint a tudás tárgyait azért „különítette el” az érzékelés tárgyaitól, mert ez utóbbiak állandó változásban vannak, s ezért megismerhetetlenek.
Ha nézünk, akkor tudjuk, vagy csak érzékeljük?
Mennyire kell közel menni valamihez, vagy valakihez, hogy érzékeltessük a jelenlétét?
Roland folyamatosan mozog, közel jön, szinte belelép a tárgy „aurájába”, aztán mintha megijedne ettől a közelségtől, a következő képen már tartja a távolságot. Csak bátran Roland!
Azt is mondta az egyik képről: van benne valami Kelet. Gondolkoztam mit is jelent ez: önreflexiót, most jön a meditálás, vagy mi? Kelet a tudás kapuja! Keletről jön a fény!Innen indulunk?! Miért Keletről Nyugatra? Miért nem fordítva? Vagy ez egyértelmű?
Még gondolkodom rajta, túl friss az élmény. Végezetül, mert nem szeretném túl hosszúra nyújtani a mondanivalómat, beszéljenek helyettem a képek, szeretném felolvasni Roland egyik versét, aki megtisztelt azzal, hogy elolvashattam őket.

Ez különösen tetszik:
Nem a testem, és az évek oly öregek,
Hanem a nyomorult ego.

S most levetném,
Nyitnám lakatját, zárját, Jármát.

És kelnék ki, hagynám el a zárkát,
De nem mondta meg senki;
Sem óvodában,
Sem iskolában,
Egyetem is ekképpen.

Nem volt sehol sem tanítható,
Hogy zárja hogy is nyitható.

Ezennel megnyitom a kiállítást.

Köszönöm.
Budapest, 2010. szeptember 9.

2010. szept. 8.

Hajók keletről nyugatra - Horváth Roland kiállítása

Horváth Rolandot, mint a hagyományos festészeti realizmust művelő, figuratív festőt ismerjük. Eddig túlnyomóan a „mindennapi” volt képtémái nosztalgikus-melankolikus hangulatú szereplője, nos, ezt az elköteleződést egy időre feledni látszik.

A Galéria Neon most nyíló kiállításával a festő újfajta nyelvezettel frissítette eddigi kompozíciós megoldásait, hogy egy, az előző periódushoz kötődő képből kibontsa önreflexív hajó-meséjét.

A tárlat címével azonos Hajók Keletről Nyugatra – című képnél kezdődik a történet, mely több most kiállított képpel együtt a 2009-es Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán is szerepelt, ugyanakkor több mű kifejezetten erre a kiállításra készült. Mégis, nem erőltetett tematikára felépített tárlatra kell gondolnunk, mivel a hajók mellett az Utazás, a Lila virágok –című szokatlanul absztrakt és expresszív képek is szerepelnek, illetve egy csendéletből átdolgozott Nagy virágok is, melyet a festő az egyik növény szirmai közé festett szimbolizmussal átjárt, ódon épülettel lyukasztott ki.


Az inspiráció megint az összetett jelentésű, hétköznapias tárgyakon, jelenségeken keresztül indította el a kompozíciók felépítésének többségét, az eredményei viszont most szürrealizmusba hajló, megélt érzelmeket szimbolizáló, festői útkeresés megnyilvánulásai lettek.
(Pócs Veronika)


Horváth Roland: Reggel

Reggel; és felkeltem, hogy a kútra menjek vödörrel kezemben vízért; dombos erdős táj, rendezett udvar. Tudom nem evvel foglalkoztam, nem e megható ittel és mosttal, hanem valami szorongató meneküléssel. Cirkusszal és tűzijátékkal. Hatalmas békákat etettem a pataknál, és nem resteltem magam, hogy a barlangokhoz menjek, és ott etessek nagyobb lényeket is, olyan sárkányformákat.
S látom, hogy többnyire magamat mulattattam.
Szétnézek és tátongó üresség a tájon, az őszön, ami meghozza az elvetett, és kikelt magvak learatását. Ezen a tájon, ami a valósághoz legközelebb van, mindennek a szeretet és élni akarás ad tápot, mint a fény a növényekben, kikel bennünk a vágy, a több akarása, és unszolása a mozgásnak. Program. A növényeknek nincs szabad akaratuk, pedig olyan, amikor a tudatukra ébrednek, és örvendnek a napsütésnek. Lábuk vízben és földben, gyökereik épphogy annyira mélyen, mint amilyen magasan leveleik a levegőben hajladoznak, és új hajtásaik, hol az élet születik. Sejtosztódás. Ez az, ami bennem is végbe ment.
Néha több kell, ami van, mert az túl sok, ami körbe vesz.
Túl sok, túl fontos, vagy túl kevésnek tűnik éppen. Folyamatosan fölfénylik valami, míg természeténél fogva minden elöregszik és kihuny.
Másik természet.
Titok.
Perpetuum mobile
,de az nagyon messze van.
Mégis a csillagok és a nap.
Most hogy itt ülök ezen a reggel, és hűvös ősz vesz körbe mindent, én is megnyugodtam. - Volt káosz, volt fény, volt csoda, de mint álomban utaztam volna. - Végtelenül egyszerű képekre gondolok most;
Egy tojásra az asztalon,
egy cukrászdai süteményre fehér tányéron. Valahol ugyanazt jelentik ők is, de egészen más, ha a tojás a kezemben, vagy a ballonkabátom zsebében van, vagy netalán én vagyok benne a tojásban. Ez nem mindegy. Benne voltam, de talán túl gyenge voltam, hogy véghezvigyem, gondolom. Mert most az asztalra téve nézem, és valami azt kívánja bennem, hogy a vászonnal és ecsettel hódoljak e nagy misztériumnak, hogy külsején fogjam meg, simogassam, tiszteljem, és áldjam létét.
Persze most már hogy voltam benne, egészen mást jelent. Egészen mindent jelent. Itt vagyunk sorsba burkolózva, vágyban, révületben, pedig a tisztánlátás érdekében üresnek kellene lennünk, hogy mindig be tudjuk fogadni azt, ami éppen itt és most történik velünk.
Üresség.
Igen járhatnék karöltve, kéz a kézben az évszakokkal, és az időjárással, most hogy ő is megbolondult. Szóval járhatnánk együtt, és mondhatnám csak azt, amit ő mond nekem. Milyen nagy szabadság lenne, és milyen nagy a magány. És milyen nagy a csönd. Örök hallgatás. S mit van mit itt hagyni?

És itt körbe véve ködökkel, vizekkel, és a sorsommal, de melyikkel? Mi festi a képet, ha csak az elején adtam meg a hangot, és a többit a kép maga jobban tudja?Persze én vagyok vele összefonva de mi tudja jobban, mi festi bennem? Erre nem nagyon találtak ki tudományágat, vagy összes együttvéve. A pulpitus meg bizonyosan egy kerek erdő közepében van. Ott. De ha az nem bennünk van, és nem odakint akkor hol?
És közben nagyon is lehet, hogy ez csak egy ismeretlen ima, felfelé nézvést, és hódolat. Persze azután kiderül, és mindenre választ talál a kérdező.

Hajók. Hát bizony ezek sorsok, és ha tisztán állnék ezen a bolygón, egy lenne az a hajó, egy úttal, egy helyzettel, és ami szép napokon még közbe jön. Csöndes torkolat, tengernek menő szigetekkel, partszegély mentén, derűs kedves elfogadós utazás a folyóval. Hétköznapok, melyek szövetében ügyeskedünk, javítjuk hibáinkat, valami jobb reményében, és persze nem élünk itt örökké. Pedig egyre inkább olyan. A folyam és az áramlat szépen észrevétlenül alakítja a part menti fákat, majd eltűnnek, és csak úszó kis kertünk marad, Solariszunk. Lassan elhaladva nyugat felé, és majd be is alkonyul, és lehet, úszunk tovább valami másik tengerben, vagy lehet, megérkezünk a legkedvezőbb szigetre, és persze lehet, hogy örökké.
Ujjaim meg matatnak a szöveten, a szőttesen, fonjuk áldozatkészen a kölcsön kapott szép fonalakkal.


Horváth Roland 2010