2011. dec. 2.

Klórterem - Horváth Roland kiállítása

A Neon Galériában december 8-án nyíló második egyéni tárlatán Horváth Roland a tőle már jól ismert hangulatú csendéleteket állít ki, emellett újságokban talált fényképek egy-egy képelemre redukált átdolgozásai is részét képezik a legújabb munkáiból készült válogatásnak.
Csendéleteit elsősorban az a festészeti látásmód teszi egyedivé, amellyel a mindennapi használat rutinjában láthatatlanná vált tárgyakat új szemszögből mutatják be. A lendületes ecsetvonásokkal megfestett tárgyak funkciójuktól megfosztottan, elhagyatottan állnak a derengő fényű üres terekben és szobabelsőkben. Túllépve a puszta tárgyábrázoláson, a csendéletekből kiszűrt valós élmények rajzolódnak ki az elnagyolt formákból és a homályos kontúrokból.
Az összetett jelentésű hétköznapi tárgyak mellett képei alapjául újságból vett fényképeket használ fel. A napilapok fotóiról csak olyan figyelmét megragadó részleteket fest meg, mint egy csíkos ingű felsőtest, melynek karjában groteszk fej pihen. Ennek eredményei a csendéletek véletlenszerű képkivágataihoz hasonló töredékes kompozíciók.
Horváth Roland 2003-ban diplomázott a Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Alapító tagja a 2003-ban létrejött Sensaria csoportnak, több festészeti díj elnyerése mellett 2009-ben Derkovits Gyula ösztöndíjas lett.
/Sparing Stefánia/





2011. nov. 8.

8-ból 8


Neon Galéria második csoportos kiállítása a pécsi Művészeti Kar Festészet tanszék tanárainak új munkáiból ad válogatást. Bár a kiállítás célja, hogy a pécsi oktatók munkáit megismertesse a pesti közönséggel, nem egyedülálló kezdeményezés, mégis elsőként kínál lehetőséget arra, hogy a nyolc művész közösen állítson ki Budapesten.
Nem meglepő módon jórészt festmények teszik ki a kiállítás anyagát, melyek technikailag és témájukban egyaránt rendkívül sokszínűek. Losonczy István különböző intenzitású színek egymáshoz való viszonyát vizsgálja. Ez az érdeklődés korábbi figurális munkái mellett még hangsúlyosabban jelenik meg legutóbbi absztrakt, színsíkokból és geometrikus formákból felépülő alkotásaiban. Somody Péter képei a szarvas ikonszerű alakjával és az élénk színű foltok tükrözésével, mintha a Rorschach-teszt poétikus változatai lennének. Most készülő
festménysorozatának alapjául Nyilas Márta Pécsett történt bűncselekményeket választott. A hírekből megismert bűnügyi eseteket dolgozta fel, egészítette ki vagy költötte át és emelte a képeire jellemző szürrealista hangulatú, időtlen terekbe. Ernszt András festményeit a különböző módon felvitt sötét tónusú festékrétegek struktúrája jellemzi. Absztrakt képeinek látványa a sötét erdő növényei között átszűrődő fényt idézi. Nemes Csaba a 2011-es gyöngyöspatai eseményeket dolgozza fel 25 darabból álló rajzsorozatán a médiában megjelent képek felhasználásával. A megfestett felület roncsolása jellemző Valkó László korábbi művei mellett legújabb alkotására is. Ezen a légüres térben lebegő, doboznyi levetett ruhadarabokat a belőlük kiinduló fonalszerű szálak hálózzák be.

Hegyi Csaba az enkausztika technikáját alkalmazza festményén, mely geometrikus formáinak az ironikus cím („Ornamens adott pillanatban”) kölcsönöz játékosságot. Ádám Zoltán új képei porpasztellel bársonypapírra készültek. A sorozat most kiállított darabja a pécsi Művészeti Kar régi kertjének hangulatát idézi meg.

„Nyolcból nyolc”, hívja fel a cím is a figyelmet a teljes létszámra. És ha már a számoknál tartunk, a cím egyben utal a kiállítás kettősségére is: az alkotások nemcsak a nyolcféle egyéni művészi utat reprezentálják, hanem a közös részvétel révén magáról a tanszékről is képet adnak. Arról, hogy a pécsi mesterek hogyan közelítenek a festészet kérdéseihez és hatnak tanítványaikra nemcsak oktatási módszereikkel, de művészeti tevékenységükkel is.
Sparing Stefánia
művészettörténész

2011. okt. 17.

Szurcsik József megnyitószövege - Szurcsik János kiállítása


Tisztelt Hölgyeim és uraim!


Tisztelettel köszöntöm Önöket itt a Neon galériában, Szurcsik János Munkácsy díjas Érdemes művész festményei között, a “Pályám emlékezete I.” című kiállítás megnyitója alkalmából.

Ha jól számolom, immár 52-53 éve ismerem Szurcsik János festőművészt.

Művészetének és egész egyéniségének óriási hatása volt személyiség fejlődésemre, különösen az 1960-as 70-es évek során. Nem is csoda, hiszen az akkor 30-as 40-es éveit taposó művész alkotói energiáinak teljes tárházával rendelkezik,

szüntelen alkotói vággyal és töretlen lendülettel dolgozik.

Műtermében áthatja a levegőt és egész környezetét a terpentin, a festőszer és a lenvászon illata.

Akik a közelében éltek, beléjük ivódott mindez. Csak úgy, mint nyaranta szülőföldjén, a hercegszántói, bátmonostori határban a frissen kaszált fű, vagy a száradó széna, az állatok és a növények, virágok jellemző illata.

A meleg, száraz nyári por vagy az ősz nyirkos szaga, a csípős tél füstössége, vagy a tavasz gyengéd, de határozott fényillata.


Több, mint fél évszázada kisérem figyelemmel Szurcsik János pályáját.

Amióta ismerem, Ő mindig rajzol és fest. Számára a környezet tárgyai és jelenségei mind-mind potenciális motívumok. Nincs olyan figura, állat, vagy ember, akit ne elemezgetne, boncolgatna és értelmezne a maga módján.

Mindig az volt az érzésem, hogy a világot ő képek sokaságának tekinti és csak rajta múlik, hogy melyiket ragadja ki és formálja Szurcsik festménnyé.


Apám életét művészetében is nyomon követhető sajátos kettősség jellemezte. Egyrészről a természetközeliség, a rendszeres fizikai munka, a mezőgazdasági tevékenység, amivel gyermekként ismerkedett meg.

A másik, a teremtő-alkotó képzőművészeti tevékenység. Számára mintegy táptalaja is a kétkezi munka és a természet az intellektusnak, a művészetének.

Egyik sem létezhetne a másik nélkül.

Az idén 80 esztendős művész élete során minden tavasszal átéli a rügyek, a földből kibújó apró növények születésének csodáját. Élvezi a természet erejének hatalmasságát és a mikrovilág parányi létformáját.

Ezenközben művészetének tárgya és alanya is az EMBER.

Az ember és természet összhangja, közös ritmusuk, a távlatok és az idő.


Apám sosem unatkozott eddigi életében.

Ha nem volt mire, akkor fejben festett és rajzolt. Emlékezetébe véste a látványt, miközben képekben gondolkodott. Bármennyi idő is telik el az észlelés és a fejben komponálás után, bármikor képes előhívni és megfesteni ezeket a képeket.

Bármit lerajzol vagy lefest, amit egyszer megnézett.

Ráadásul mindenre rajzol, ami a keze ügyébe kerül. Nincs az a postai boríték, reklámújság, zacskó, tejes doboz, magazin, vagy bármi, ami megúszná.

Ha tévét néz, azonnal rajzol. Egy vitaműsor résztvevői modelek a számára, hát lerajzolja őket.

Ha metróval utazik, buszon vagy villamoson, folyton hunyorog, komponál, elemez, értelmez és az érdekesebb helyzeteket, figurákat hazaérve lerajzolja.

Nagyon erős szociális érzékenységgel rendelkezik. Ez az érzékenység teszi őt a festészetében is érzékennyé és ez mindig is kitűnik a képeiből.

Ezen a kiállításon főleg a 60-as 70-es években készült munkáit láthatja a közönség.

Azon túl, hogy az én számomra sok képpel személyes emlékem idéződik meg, (hiszen szinte minden modelljét személyesen ismertem vagy ismerem) felfedezhetjük a kor figurális festészetének hangulatát is. Mondhatnánk azt is, hogy a emberi-társadalmi problémákra érzékeny művész a 60-as 70-es évek életkörülményeibe kényszerült vidéki emberek sorsának és környezetének képi megformálója.

Nagy hatással foglalkoztatja a vidéki élet és környezet, a mezőgazdasági tevékenység, a természetközelség, az évszakok váltakozása és a természet csodálatos ám szigorú rendje.


Művészi egyéniségének különösen gazdag élményanyagot nyújt az is, hogy az emberi természet, az identitás, a világnézet vagy környezettudat nem egysíkú, nem egyirányú, hanem egyszerre több.

Így aztán Szurcsik János oda-vissza közlekedik a különböző világok között, csak úgy mint egy utazó.

Útközben gyönyörködik, számára minden apró jelenség élményszerű. Nem kerüli el semmi sem a figyelmét. Nem akar megváltoztatni semmit, mindent olyannak fogad el, amilyen.

Ő csak szemlélődik, figyel de leginkább gyönyörködik.


Ha tovább is szemlélnénk Szurcsik János munkásságának szakaszait láthatnánk, hogy a 80-as 90-es években ugyanaz az érzékenység hajtja a művészt, mint korábban, ám új elemekkel bővül az alkotói tématár: a városlakók, munkanélküliek, hajléktalanok életét is vászonra festi.

Nála mindez természetes, hiszen az életformák átalakulásával a művészi témák köre is módosul nála, de aggodalma a világ gondjai felett sosem múlik el.

A nagyvárosi élet hangulata, feszültsége, az egyén viszonya az urbánus környezettel - fejeződik ki újabb képeiben. Valahogy úgy érezzük, mintha a képek szereplői egy idegen közegbe érkezve próbálnák megtalálni helyüket az új környezetben.


Mindig megértéssel fordult az emberek felé, műveivel nem itélkezett mások felett és nem is élcelődött vagy gúnyolódott.

Egy-egy problémának a képi válaszát formálta meg nyitottan emberségből, tehetségéhez képest minden erejéből.

Az alkotás számára mindig feloldást és megoldást mutatott. Az élet feltétlen szeretete nem csak a sajátjáról szólt, hanem másokéról éppúgy.

Ez az életenergia mutatkozik meg a képeken, és a hit az egyszerű emberek életének fontosságában,

szépségében és gazdagságában.


Ugyanígy hisz a művészet erejében, a kreativitás szükségességében, a legnagyobbak nagyságában, a különböző korok és népek művészetének nagyszerűségében, a művészetek nélküli élet lehetetlenségében, a béke és a szeretet jelentőségében,

az egymás megbecsülésében, a hit fontosságában.


Itt, a Neon Galériában látható Szurcsik János festmények csak egy apró szeletét mutatják meg egy jelentősen nagy életműnek.

Ebben az életműben (ami máig nem teljes, hiszen nagy örömömre apám ma is aktív alkotó, soha nem nyugvó alkotói vággyal és energiával dolgozik) a legkülönbözőbb méretben és technikával megalkotott festményeket, szobrokat, és grafikákat találhatunk.


De ezek a művek majd egy (vagy több) következő kiállítás darabjai lesznek.


Ezzel megköszönöm megtisztelő figyelmüket, gratulálok a fiatal művésznek és kérem tekintsék meg a kiállítást!

2011. okt. 10.

"Pályám emlékezete I."- művek a 60-as és 70-es évekből - Szurcsik János kiállítása

A Galeria Neon életművek bemutatására vállalkozó sorozatának legújabb állomása Szurcsik János (1931) kiállítása, melyen a festőművész közel fél évszázaddal ezelőtt készített alkotásaiból láthatunk egy válogatást.

A vásárhelyi festészet meghatározó alkotójának életművét – csakúgy, mint magát az iskolát – évtizedek óta az érdektelenség lengi körül, pedig annak idején a hatvanas években kibontakozó hódmezővásárhelyi realizmust a progresszivitás hívta életre a dogmatikussá vált szocialista realizmussal szemben. Szurcsik János alkotásaiban a parasztság valódi életét, mindennapi küzdelmét mutatja meg mindenféle idealizálás nélkül. Festményeiben néhány elemre koncentrál, kerüli a részletezést, így ezáltal még erőteljesebben összpontosít a témára, melyet szociografikus pontossággal mutat be. Szurcsik alkotómódszeréhez a vásárhelyiek közül Kohán György tömör képi megfogalmazása áll közel, de tágabb kitekintésben Derkovits Gyula monumentalitásra törő szikár festőisége is rokonítható művészetével.

/Zombori Mónika/

2011. szept. 2.

Tér tanulmányok - Bernát András kiállítása

A tavaly novemberben a Neon Galériában megrendezett „Rész és egész – Rekonstrukció“ című kiállításomhoz 2010 tavaszától sok vázlatot készítettem olajjal papírra. A kiállítás témájától elkalandozva, mintegy időutazásként felelevenítettem, hogy még mivel foglalkoztam a kilencvenes évek elején, közepén. Számomra meglepő munkák születtek – a kilencvenes évek darabjaihoz képest is. Úgy gondoltam, gondolom most is, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőti dolgaimban számos festői lehetőség, irány rejlett, rejlik, amelyet érdemes folytatni.
Leegyszerűsítve. A nyolcvanas évek végétől egyre inkább a vonal vált festményeim alapelemévé. A fény-árnyék változásait az olajfestékbe kevert fémporral értem el, úgy, hogy a különböző szögű ecsetvonások más-más szögben verték vissza a fényt. Abban az időben szögletes, architektúra-szerű motívumokból álló absztrakt tájképeket festettem, kevés szín felhasználásával. Ezek a formák később legömbölyödtek, organikusabbá váltak, majd a kilencvenes évek végétől a hullámvonal vált meghatározóvá. Végtelenbe nyúló, az „egész“-séget célzó hullámfelületeket próbáltam létrehozni. Az utóbbi években kísérletet tettem ezen felületek felbomlasztására erőteljesebb színek és bonyolultabb formák használatával.
Ezt a kísérletet még nem zártam le, mert közbejött a felkérés a „Rekonstrukció“-ra, és a fentebb említett okok miatt érdeklődésem az egyenes vonal felé irányult.
Az egyenes vonal, mint festészeti alapelem egyszerűbbnek tűnik a hullámvonalhoz képest, ugyanakkor nagyon bonyolult téri szituációkat lehet vele elérni. A párhuzamos egyenes ecsetvonások egyszerű síkot képeznek, ha az egyenesek egymáshoz képest kisebb nagyobb szögben jobbra balra dűlöngélnek, akkor csavart felületet kapunk, amely már a harmadik dimenzióban kanyargó szalag illúzióját kelti.
Az egyenesek legyező szerű terítésével kristályalakzatokat hozhatunk létre. Ezeket a síkokat más síkokkal metszhetjük és még újra behozhatjuk a képbe a görbéket is.
Ilyen eszközökkel jöttek létre a nagyjából három csoportba sorolható, de egymással kapcsolatba hozható, vagy közös halmaz részeit képező új munkák: architektúrális-geometrikus motívumok, szalag motívumok és kristály motívumok.
Bár ebben a leírásban igyekeztem tárgyszerűen, racionálisan megfogalmazni a képek készítési módját, a néző ezekben az „absztrakt illúzionista“ képekben irracionális elemeket is felfedezhet.

Budapest, 2011-09-01
Bernát András

2011. júl. 7.

Peer Krisztián - Braun András: Agyváltó című kiállításának megnyitószövege

Agyváltó

A szövegben idézetek hangzanak el eredeti és torzított formában. Természetesen jelöletlenül.

Vajon megszünteti-e az esztétikai reflexió az érzéki közvetlenséget? – Nem. Épp ellenkezőleg.

Miért van jelenség és nem sokkal inkább lényeg? - Jó kérdés, de most nem ez a lényeg.

Kilencvenes évek közepe, ülünk a kulcsi nyaraló teraszán, szól a zene, kitesznek magukért a csillagok. Kóstolódó ifjúság: fejenként másfél Hoffmann.Egyikünk már elbóklászott, mondván: "A pénzemért a maximális számú manót akarom látni." Mi többiek, a cigi, pia, lábremegés hármasságába zártan várjuk, hogy beüssön a cucc. És akkor egy pillanatra, életemben először azt érzem, hogy az idő nem valami egyenes vonalú, egyenletes mozgás, ami maga előtt tol, vagy ami után kétségbeesetten kullogok, nem szemléleti forma, és nem kozmikus keret, az idő én magam vagyok, aki időben létezem, a vonal maga, nem aki szigorúan a vonalon belül színezget. - Egy, három, egy, három, Isten, LSD - szólal meg hirtelen a barátom, majd fókuszát vesztett tekintettel rám néz: Ezt most gondoltam, vagy mondtam? Aztán meztelenre vetkőzik, mert úgy hiszi, a valóság csak egy lehetőség, egy örvénylő pont mindentől ugyanannyira, és neki meg kell basznia ezt a pontot, hogy visszatérhessen ide, közénk, a vélt valóságba - node hogy baszik meg valamit, aminek nincs kiterjedése. Persze rögtön tudom, másról van itt szó: egy-három, egy-három: apa, anya, és a két átló metszéspontjában valami, ami villódzik és fénysebességgel tágul, a leghosszabb út egy pont körül: én.

Akkor hát kalandra fel. Ad notam: sors nyiss nekem tért, hadd húzzak innen egy csíkot. Az ősrobbanás középpontjától felfoghatatlan sebességgel száguldok a galaxissal, de nem ám egyenesen, hanem az x, az y és a z tengelyen forgó szélrózsák valamennyi irányába. Mert pl. a Tejút is forog a tengelye körül, és a tengely is forog egy pontja körül, ez beletesz egy szép kis spirális ívet a mozgásomba. De a Tejút nyilván nem egy síkban pörög-forog, van benn egy kis ringás - ahogy a pénz a peremén körbe-körbe táncol. Ami viszont a spirálnak ad egy elegáns vonalvezetést. Aztán hasonló csavarokat csinálok a Föld Nap körüli keringésével, százezerrel. És egyenesen tébolyító távlatokat ad az elszabaduló ornamentikának, ahogy forgok közben a Földdel. És ne feledjem a vonal ívéből azt a bájos perturbanciát, azt a leheletfinom csűrést, hogy az imbolygó bolygó tengelye nem egészen mereven mutat a Sarkcsillagra és a Dél Csillagára, hanem bekarikázza őket.

Micsoda reményvesztett perspektivizmus. Átjön a szomszéd, két feje van, nem tudom, melyikhez beszéljek. Nem tudom, hol késik a megváltó. És hogy mikor kezdtünk el befelé űrhajózni - hogy ilyen konzerv kifejezéssel éljek. Most kellene megfordítani a kazettát.

Nehezen írom ezeket a sorokat, balkézzel, mert sajnos hajnaltájt tánc közben nem vettem észre, hogy dzsuvás a padló, kábé a második mozdulatnál a levegőbe dobtam magam, mint egy sebzett őzike, aztán csattantam egy jót a kövezeten. Persze rögtön újra talpon, semmi baj. Költő vagyok, tehát túlzok: törött bordám átdöfte a jobboldali tüdőlebenyt, kulcscsontom beadta a kulcsot - fáj? csak ha nevetek. Elérkezettnek érzem ezért az időt, hogy közkinccsé tegyem tánc-elméletemet.

Mindennek az alapja az az ember a pultnál, aki beszéd közben előre-hátra himbálva hergeli a kötelező kiváncsi jókedvbe magát. A monoton mozgás energetizál. Zene nem szükséges. Előre-hátra: ezt csinálja a sámán és a kataton szkizofrén, hát nem vicces, hogy még a fajfentartás is erre a mozgásra épül? Csak az unatkozó elefánt dőlöngél szűkös ketrecében jobbra-balra, mikor szaknyelvi szóval sző. Ez a repetíció az eksztázis motorja, a meditatív megismerési módról érthető okokból inkább nem nyilatkozom. De nézzük most már magát a táncot: ahogy az összes szín kikeverhető a három alapszínből - majd segítsetek ki, festők, ha tévedek - úgy bármely tánctevékenységről elmondható, hogy valójában a három alap-mozgásforma egyedi kombinációja. Az első a saját tengely körüli forgás, a kerengő dervis metódusa, ahogy az óvódások bepörgetik magukat a szédülésig és tovább. A második mi lenne más, mint az ugrálás, föl meg le, föl meg le - ugye érzed, hogy nem vagy egyedül, körötted hárdkór horda, nem csak a szívetek, de a talpatok is egyszerre dobban. A harmadik viszonylag új fejlemény, nem is igen szimpatizálok vele. Pedig itt lép be az erotika, a csábítás, az igenek és nemek ingatag játéka. A közeledésben-távolodásban, vonzásban-taszításban, két ember viszonyában, ahogy a klasszikus rokiban az összekapaszkodás igényének engedelmeskedve a másikat pluszban még jól le is fogod. Ebben az olvasatban a lassúzás például az első és harmadik forma összebakzása, a táncok tánca pedig a pogó. Egyszer hatodikban, tudván hogy este majd koncertre megyünk, és lévén ebben még járatlanok, ellógtuk a nulladik órát, felmentünk egy osztálytárs lakására, és ahelyett, hogy a kamionos papa pornóit néztük volna, mint szokásunkban volt, pogózni TANULTUNK! Lökdösődj úgy, hogy közben vigyázol a vitrinre, és kerülgeted az üvegtetejű dohányzóasztalt!

Évtizedeken át abban a boldog tudatban éltem, hogy vidéki rocker vagyok, férfi a javából, idő kellett, míg felismertem magamban a poppert. Olyan szembenállás ez, mint férfi és nő, Tiszán- és Dunántúl egymásnak feszülése. És a tánc a popperek terepe, a csajoké. A rockernek a nyakizma mozdul, a popper csípőből indít, sőt tüzel. A rocker nem beszélget, inkább kórusban üvölt. Amíg a föld kerek. Node leírható a két attitűd különbsége zeneileg is: van a táncra csábító páratlan sőt tört ütemű behívó zene, a beszélgetés ilyenkor (mint szexbe a videózás) észrevétlenül fordul át táncba. A négy negyedhez a maga túlhangsúlyos egyeivel elhatározás kell, az öröm kétségbeesett akarása. Persze ha már táncolsz, ezek az egyek segíthetnek fokozni a fokozhatatlant - hogy elmismásoljam az állásfoglalást. Fontosabb, hogy a tánc teljes embert követel, fél kézben korsóval egyfajta rúdtáncként kilöttyintésmentesen keringeni egy mozdulatlan pont körül, ne adj isten másik kézben cigivel, ahogy a férfiak oly gyakran teszik - na ez nem tánc. Ridiküllel béklyózni meg magad, vagy lerakni ezt a ridikült, hogy az érte való aggódás fixálja figyelmed - hölgyeim, hadd ne mondjak csúnyát. Nincs kedved táncolni? Nem is kell, csak ugorj ütemre százat, az endorfin majd elvégzi a többit. Az öröm forrása az erőfeszítés, vagy ezt már egyszer mondtam? Akkor mondhatom egyszerűbben is: hagyd el a Földet!

2011. jún. 14.

Agyváltó - Braun András kiállítása


A hülyeségnek is van határa! Bár egyre gyakrabban találkozhatunk az előző sorok súlyos cáfolataival én most munkáim kapcsán idézem a szólást. „Hülye képek” ez volt a munkacíme új kiállításom készülő anyagának, a mottóm, amikor elkészültek a vázlatok. Ám nem tudtam megfelelni az általam kitűzött iránynak, mivel a látóterembe kerülő egyéb jelenségek felülírták a sziklaszilárd fantáziám projekcióit. Változott a helyzet, amikor más, új szempontokból kezdtem vizsgálni a már elkészült képeket és a már ismert, klasszikus op-art, pop-art világon túli összefüggésekre ismertem.

Eddig is jellemző volt a természetes-szintetikus, véletlenszerű-rendszerezett ellentétek használata képeimen, de a mostani anyagomból egy-két munka sokkal inkább erre van élesítve. A színek következetes használata is még inkább ezt a zsigeri ellentétet emeli ki. A képek maguk pedig bármennyire is sugallják a reklámok harsány szájbarágását, vagy a Barbie-hálószobák édes fülledtségét az ellentét így is megjelenik az általam teremtett egyes világok lezárt egységeiben, olykor, még ha csak a címadással is.

Braun András

2011. máj. 16.

Hajdu István írása Hencze Tamás: Megtalált képek című kiállításáról

Hencze Tamás művészetével kapcsolatban szokatlannak tetsző, tiszta közmegegyezés alakult ki az elmúlt évtizedekben: pályáját következetes, fordulatoktól nem zaklatott, szinte egyenes vonalú útnak tartják az elemzők. A nyolcvanas évek elejére hivatkozva olvashatjuk: „Hencze Tamás művészete ugyanaz maradt.”1 Az évtized végén rögzült helyzetet illetően pedig: „…festészete a 20. századi magyar képzőművészet egyik legtisztább, legkövetkezetesebb és legaszketikusabb jelensége.”2 „Hencze (…) a sajáttá tett vizuális molekulát éppen csak egész picit igazította az idők folyamán. Éppen csak megreformálta az egyik képépítési rendszert a másikéhoz képest. A változások szinte elhanyagolhatóak…”3 Majd éppen tíz év múlva: „Az egyre terebélyesedő életmű monolitikus törzséhez képest igazán csak nüansznyi módosulás” figyelhető meg. „Feltehetőleg radikális változás a jövőben sem fog bekövetkezni.” 4 Hasonlóképpen – állandó jelzők gyanánt – kristályosodtak képeire az olyasfajta fogalmak, mint a hűvösség, kimértség, távolság-tartás, tisztaság, objektivitás, személytelenség; s mindez, elvileg természetesen, egy másodpercig sem vitatható módon, joggal és logikusan történt így.


Tagadhatatlan ugyanis, hogy Hencze első „nagy” korszaka – 1966-67-től 1982-ig – olyan súllyal és olyan idióma-teremtő erővel „nyomult be” a magyar képzőművészetbe, ami példa értékű, s ezalatt a szokatlanul hosszú idő alatt művészete látszólag valóban alig változott, sőt, annyira nem, hogy a későbbi munkái is, sokak szemében, ennek a periódusnak a reflexeként tükröződött sokáig, némely interpretátora máig is így gondolja.

Ugyanakkor képei jóval kevésbé verbalizálhatóak, mint kor- és pályatársai munkái: például Keserű Ilona vagy Nádler István érzelem gazdag absztrakcióját „dramatizálni” mindig is hálásabb és látványosabb feladat volt, de még Bak Imre festészete is bőségesebb kommentárt vonhatott magához, mint Henczéé, már csak azért is, mert Bak, akárcsak például és többek között Maurer Dóra vagy Jovánovics György, írásaival is segítette az elemzést. Hencze azonban (direkt módon) következetesen kerülte a narrativitás külső formáit; semmilyen szinten vagy eszközzel nem körítette képeit (még a címadással sem), melyek így nem lettek, mert nem lehettek „ablakok”, tükrök, allegóriák…Hencze egyszerre tágasan és szűkre fókuszálva, pontosabban zártan gondolkodott és gondolkodik; képei távlatos dimenziókat nyitnak meg monoton ismétlődésben: pontosan és kizárólag a festésre – s nem annak vagy bármi másnak az ábrázolására – koncentrál, miközben, úgy tetszik, egyetemesen nyitott, a szó teljes értelmében. S ha most csak egy gyors és felületes pillantással végigtekintünk Hencze negyven éves és szerencsére a legkevésbé sem lezártnak látszó pályáján, hamar beláthatjuk, hogy egyrészt annak alakulása egyáltalán nem egyenes vonalú, másrészt festményeihez sokkal gazdagabb és élénkebb, jobban „metaforizálható” fogalmak illeszthetők, mint az imént idézettek, melyek végeredményben puszta sztereotípiák ma már.A hatvanas évek elején-közepén Hencze a francia tasizmus, majd az amerikai absztrakt expresszionizmus hatására kirobbanó érzelmekkel teli, a monochromhoz közeli „gesztus”-képeket festett. Az évtized végére képei „kihűltek”, s egy sajátos technikai eljárás birtokba vételével alapvetően megváltoztak. 1966-67-től festményeiből száműzte a faktúrában és a jelben rejlő személyességet, s egy csak rá jellemző, mégis eltávolító objektivitást sugalló, a kinetikus művészetre, más szempontból pedig a francia Support/Surface csoport törekvéseire rímelő, de ezek befolyásától tökéletesen mentes művészetet teremtett.Hencze most előkerült, a hatvanas évek közepén-végén készített húszegynéhány papír alapú festménye annak a sorozatnak a folytatása, mely párhuzamosan született azokkal a furcsa, hartungosan derengő fényű, rács-szerkezetté sűrűsödő gesztusokat egybe fogó munkákkal, melyek egy új út kijelölésének esélyét mutatták meg: szövet-szerűen kiegyenlített, a korábbi munkáknál fegyelmezettebb, strukturált felületükkel az informel és a pattern painting ötvözésére tettek kísérletet.


Az eddig nem ismert, Hencze által is elfelejtett művek a keretbe zárt, kimerevített és megragadott mozgást – még talán a szürrealizmus automatizmusára is utalva – plasztikus emlékként az idő visszfényét rögzítik; a felületek magukba zárják az „esedékes” asszociációk fosszíliáit. Egyszersmind ekkor nyilatkozik talán először meg Hencze festészetében a később oly jellemző szándék: a fény „egyszínű” értelmezése.

1. Kovalovszky Márta: Don Giovanni. Kalandozás a magyar művészet félmúltjában. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1998. 41.o.
2. Hegyi Lóránd: Hencze Tamás művészetéről (katalógus előszó), Ernst Múzeum, Budapest, 1987.
3. P. Szűcs Júlia: A minőség reformja. Hencze Tamás kiállítása az Ernst Múzeumban. Népszabadság, 1987 október 26.
4. Beke László: Hencze Tamás a kortársak között (katalógus előszó). Műcsarnok, Budapest, 1997.
Hajdu István

2011. márc. 29.

Fenyvesi Áron: Siegmund Ákos - humankompositinformatív című kiállításának megnyitószövege

humankompozitinformatív – törik bele a nyelv a kiállítás címeként szolgáló szóösszetételbe. De ez rendjén is van így, hiszen egy kiállítás a vizualitásba, vagy legalábbis a vizuális jelek világába kell, hogy ágyazódjon - a nyelvnek ezzel szemben az a feladat jut, hogy újra-, és újra nekirugaszkodjon a verbális értelemadásnak, ragozásnak, toldalékolásnak és lábjegyzetelésnek. A beszélő feladata jelen esetben a folyamatelemzés, főleg akkor, ha körülbelül egy évvel ezelőtt majdnem ugyanígy állt itt Siegmund Ákos akkori önálló kiállításának megnyitóján. Fontos szólni ezért néhány szót irányokról, elmozdulásokról, hangsúlyeltolódásról, hiszen a két kiállítás anyagának összevetése óhatatlanul bejelent ilyeneket is. Mi az, ami már elsőre kevésbé ismerősnek tűnik? Látunk egy objektet és egy light-boxot is, ami túlmutat ugyan a festészet reprezentációs rendszerének keretén, de a művész tematikai elképzeléseibe ízesül, mivel a nagy épület-tárgy nagyon sok szálon keresztül kapcsolódik „épület-portréinak” rendszeréhez. Siegmund mediális kísérleteinek regisztrálásának tényén túl, legalábbis számomra, most fontosabbnak tűnik elmondani azt, hogy mi az, ami nekem ez alapján a két kiállítás alapján Siegmund művészetének állandó alapjának tűnik, és mi a toldalék, mi a kompozit, és a mátrix?


Informatív leszek és sokak számára bizonyára evidens is, egyenlőre pedig nagyívben kerülöm a bonyolult szóösszetételeket: Siegmund Ákos fest. Ebben nincs, és nem is lehet semmi pejoratív. Sokan festettek előtte is, festenek Siegmund Ákos közben is, és még sokan, sokat és sokféleképpen fognak festeni Siegmund Ákos után is. A valódi kérdéseket a továbbiakban a festészet kapcsán tehetjük fel. Egy újabb magas labda magamnak: Hogyan fest Siegmund? Siegmund fotók alapján fest. Ezzel sem árultam el semmiféle titkot, ami ne lehetne evidens a képek, vagy a kiállítás anyagának alapján. A humankompozitinformatív viszont valahol ott kezdődik el, amikor Siegmund Ákos képeket és fotókat kezd gyűjteni festményeinek alapanyaga gyanánt. Hiszen mindezt úgy teszi, hogy abból a közös halmazból, az internetről merít, amit civilizációnk sensus communisa halmoz fel. Ez viszont már egy kommunikációs folyamat. Az még inkább, amikor a sorozat részei kiegészülnek saját képeivel. Ekkor már a kommentátor saját pozíciót vesz fel, és irányít, szelektál és teamtizál. Innentől kezdve már nemcsak információról, és informativitásról beszélhetünk, hanem humánumról is. Hiszen jelen esetben a festő tudatosan próbál fogást találni környezetén, és a festészetével reagál az őt körülvevő valóságra, annak kommunikációs csatornáira, és kommunikációs szituációkra, még pedig egy közösség eszközeinek felhasználásával. Ez meg már kompozit festészeti forma, hiszen van inputja.


A humánumról szól - bármilyen áttételesnek tűnik is ez most így elmondva - a Siegmund-féle festészet reprezentációs stratégiájának sterilitása, ami azt hiszem, hogy az Ő esetében kifejezetten nem az emberalakokon, hanem azok hiányán keresztül beszél a humán civilizációról. A Siegmund festményein korábban felbukkanó emberalakok, és arcok is inkább a szimbolitásról, és az emblematikusságról szóltak ebben a kontextusban.Van azonban egy ennél jóval fontosabb motívum, ami ezen a kiállításon is markánsan megjelenik: ez pedig nem más, mint az, hogy Siegmund a reprezentációs mechanizmusok hibáit keresi, rögzíti és komponálja bele művészetébe, vagy éppen rájuk művészetét. A képek extrém fény-, reflexió-, és árnyék-struktúrákat rögzítenek, másképpen: szúnyogokat a lencsén. A szúnyoggal, pedig jobb vigyázni, mert egyszer már jól pórul jártak vele, és a belekódolt információhalmazzal a Jurassic Parkban is – hogy felmutassak végre egy fiktív asszociációt.A természetes-mesterséges elemek dominanciaharca pedig óhatatlanul bekúszik a festmények értelmezési regiszterébe: a passzívházak, a cserepes virágok, a salzburgi Mirabell, az irodák, és a legyilkolt farkasok ábrázolása által. Minden kép valamilyen beavatkozásnak a tere vagy helyszíne. A képek reakciókról, a kontrollról, a kontrollvágyról és ezek vakfoltjairól is szólnak.


A rendszerbe óhatatlanul megjelenő bekalkulálhatatlan hibák reprezentációjának elemzésén keresztül pedig kommunikációs rendszerek deformált csatornáit mutatja az összkép.A festmények a szó-, és mondat-összetételeim ellenére meta-narratív történések maradnak, amiknek mélyfúrásai a techno-modernitásunk ciánkék díszletei mögé vezetnek, ahol már alig marad valami, ami elmondható, vagy amiről beszélni lehet, hacsak nem ezen vizuális univerzum határait kijelölő ózonréteg kékje.

Fenyvesi Áron

2011. febr. 2.

Paksi Endre Lehel: Giricz Máté - másvilág című kiállításának megnyitószövege



Kedves vendégeink, nem kell egyetértenünk abban, hogy kizárólagos érvénnyel bír 2011, azazhogy ez úgy a huszonegyedik század, hogy mögöttünk is, és előttünk is egyezmény húzódna, amelynek értelmében van haladás, újdonság, vagyis progresszió és konzervativizmus, s ezeket megállapítani följogosult nézőpont, noha többen ezt várják el attól, amikor kimondják: 2011.

Ez a hozzáállás az idő alá rendeli a művészetet, azt téve meg annak a mindeközben a posztmodern óta már elveszettként kijelentett „nagy beszélynek” (grand récit). Az elvesztett nagy beszély következményének tudják be tudniillik a művészetekben is tapasztalható széttartást, az egyéni muzsikálások párhuzamosan futó összeegyeztethetetlenségét.

Giricz Máté szemre ebből az állapotból levezethető, kiemelhetnénk tehát vele kapcsolatban hangzó beszédünkben, hogy ő személyes tartalmait osztja meg velünk, egyénileg kialakított világába enged betekintést, szubjektív szűrőjén keresztül mutatja meg azt, amit érdekesnek, relevánsnak vél. Azonban ez leegyszerűsítés volna ebben a formában. Ugyanis egy-egy Giricz Máté-kép határozottan tartózkodik formai megoldásai révén a partikuláris, a részszerűségében konkrét külön létezővé, azaz képpé üdvözítésétől, így noha a személyesből táplálkozik, mégsem a végső értelme mindaz, ami az alkotója személyére és semmi másra nem vonatkozna, mert Giricz Máté sűrít.

Motívumai, kombinációi nem egyvalamit jelentenek – ha már jelenteni lehet – hanem egyszerre minél több mindent. Akár az álomban, ahol az éber tudat jelentései összeomlanak sokféleségükből kevesebbféleségbe, ugyanaz történik egy Giricz Máté-képen, azaz annak nézésekor tudatunkban. Ilyen összeomlatás zajlik, például nemcsak a Nap korongja és egy emberi fej éber kategóriái közt, hanem további, az éber tudat számára ellentétes kategóriákkal is – az ártó, pusztító és a megtartó, valódi személyiségtartalmat képviselő ellentétek közt is.
Giricz Máté szembemegy a szétesettségében fölfoghatatlan világ képzetével, de az értelmezhetetlenével nem. A legtöbb képét kis univerzumként kezeli, azaz egybefoghatónak, külön-külön nagy beszélyeknek, a lét állapotainak – mindez fogalmaink ellentmondásosságainak fikciói felől megragadható, amint Derrida ezt olyan szörnyű körülményesen fejtette ki. Ez sem az ő leleménye, hiszen az orthodox teológia is paradoxonokon keresztül beszél arról, amire ne akarjunk megnevezéseket birtokolni.

Másvilág a kiállítás címe – ez alapján gondolhatnánk, hogy a művész itt eufemizál: nem akarta kimondani az összetett szót külön-külön tagjaiként, amivel aláírta volna a posztmodernből levezethetőségét: egy „más világ” ez, mint a tiéd, mondjuk. Azonban itt nem áll fönn az esete a koncepció agyafúrtságának, irányított félreértésnek: Giricz Máté szervesen aknázza ki mindazt, ami egy évvel ezelőtti kiállításán, az Insomnián már tisztán látható volt. Az a képanyag is éppen a még képként megfogalmazhatók fogalomkioltásai voltak, a csönd előtti meghasonlás és megmaradás.

Szavak helyett számokkal: a 0=1 képlet nyitotta rés biztosítja az átjárást e másvilágba, ahol nincs igazán értelme mindannak, hogy legtöbbször nem megy ki a fejünkből, hogy 2011 volna. A másvilág médiuma nem tagadja ezt a világot, de tagadja kizárólagosságát, s törvényeit nem tekinti képeire nézve kényszerítő erejűnek, azaz jelenleg ritkán tapasztalható szabadsággal ajándékoz meg.

Paksi Endre Lehel



Pisti lepke lett 2010 (akril, vászon, 100x70 cm)

Fogócska 2010 (akril, vászon 80x80 cm)


A juhász álma 2010 (akril, vászon 150x100 cm)

2011. jan. 4.

Korodi János - "örök maradás" - Eternal Lingering




A személyes jelenlét élménye köti össze az utóbbi 3 év környezet-portréit, melyeket táguló körökben a budapesti otthonom környezetétől, Európa különböző helyszínein át, az utóbbi pár hónapban NYC-ben fejlesztettem.
A jelentéktelennek tűnő köz-tér részletek mindenkit érintő kisugárzása, a hely, – a Genius Loci hatása érdekel, mely meghatározza a szellemi környezetet, az építészetet – és természetesen a festményeket is. Ez a hatás igazából egy interakció. Az emberi megnyilvánulások gyökerei nagyban hordozzák közvetlen közegük, a természetes környezetük vonalait, gesztusait - és viszont: a kulturális környezet végül mindenben felmutatható vízjelként ivódik a tájba.
Az elmozdulás kontrasztot generál, mely aztán egységes, mégis szüntelen változó festői nyelvet formál. A kontraszt hirtelen rávilágít mindenre. „Valahol” lenni sokkal valóságosabb, ha voltunk már máshol is.


A hagyományos festői technika, a fény és árnyék, a formák és színek jó eszközökként szolgálnak a személyes érzékelés kifejezéséhez. A kompozíciókkal a látványban rejlő rétegzett információt, a hely szellemét szabadítom föl/fogalmazom képpé. A fény szerepét valóban expresszív festőiséggel hangsúlyozom, azonban a huszadik századi absztrakt-expresszívvel szemben, én a „látványelvű, felismerhető” festészetben találom meg a dolgok viszonyát egymáshoz, – az absztrakt tartalom a mindennapi látványban él. Repetitív munkamódszerrel készülő sorozatomban, az egyre egyszerűsödő “épületek” a képeken, valójában ritmusokká, festői módszerekkel létrehozott zenei rendszerekké alakulnak át. Minden hely valamilyen hullámhosszon rezeg. A képeken, a különböző helyeken elraktározott rezgések által alakul egy közös történet, egy olyan hely szellemének a története, amelynek neve: az én Világom.
(Korodi János 2011.)


It is the personal experience that connects the paintings about my surroundings in the past two-three years. I have been developing these works in ever-widening geographic circles from my home environs in Budapest to different European locations and further to the US. What interests me is the impact seemingly insignificant public spaces exercise over all of us, that is, I am interested in the Genius Loci, the spirit of the place - that determines mental environment, architecture and naturally painting.
In my compositions I set free the spirit of a place — the layered information hidden in the spectacle. In contrast to the abstractions of the twentieth century, I see the abstraction in the kind of painting that is based on the spectacle and is "recognizable" and that extracts the relations between "things" from these spectacle/s of everyday life. This series of my paintings is based in a repetitive methodology, in them the ever simpler "buildings" have been transformed into rhythms and painterly musical systems just as it happened in abstract expressionist painting. However, selecting the right detail and not crossing the borders of recognizability, my paintings always preserve the character of the given locale and its visually accessible complexity--that is, the real Spirit of the Place.
(Janos Korodi 2010)