2011. máj. 16.

Hajdu István írása Hencze Tamás: Megtalált képek című kiállításáról

Hencze Tamás művészetével kapcsolatban szokatlannak tetsző, tiszta közmegegyezés alakult ki az elmúlt évtizedekben: pályáját következetes, fordulatoktól nem zaklatott, szinte egyenes vonalú útnak tartják az elemzők. A nyolcvanas évek elejére hivatkozva olvashatjuk: „Hencze Tamás művészete ugyanaz maradt.”1 Az évtized végén rögzült helyzetet illetően pedig: „…festészete a 20. századi magyar képzőművészet egyik legtisztább, legkövetkezetesebb és legaszketikusabb jelensége.”2 „Hencze (…) a sajáttá tett vizuális molekulát éppen csak egész picit igazította az idők folyamán. Éppen csak megreformálta az egyik képépítési rendszert a másikéhoz képest. A változások szinte elhanyagolhatóak…”3 Majd éppen tíz év múlva: „Az egyre terebélyesedő életmű monolitikus törzséhez képest igazán csak nüansznyi módosulás” figyelhető meg. „Feltehetőleg radikális változás a jövőben sem fog bekövetkezni.” 4 Hasonlóképpen – állandó jelzők gyanánt – kristályosodtak képeire az olyasfajta fogalmak, mint a hűvösség, kimértség, távolság-tartás, tisztaság, objektivitás, személytelenség; s mindez, elvileg természetesen, egy másodpercig sem vitatható módon, joggal és logikusan történt így.


Tagadhatatlan ugyanis, hogy Hencze első „nagy” korszaka – 1966-67-től 1982-ig – olyan súllyal és olyan idióma-teremtő erővel „nyomult be” a magyar képzőművészetbe, ami példa értékű, s ezalatt a szokatlanul hosszú idő alatt művészete látszólag valóban alig változott, sőt, annyira nem, hogy a későbbi munkái is, sokak szemében, ennek a periódusnak a reflexeként tükröződött sokáig, némely interpretátora máig is így gondolja.

Ugyanakkor képei jóval kevésbé verbalizálhatóak, mint kor- és pályatársai munkái: például Keserű Ilona vagy Nádler István érzelem gazdag absztrakcióját „dramatizálni” mindig is hálásabb és látványosabb feladat volt, de még Bak Imre festészete is bőségesebb kommentárt vonhatott magához, mint Henczéé, már csak azért is, mert Bak, akárcsak például és többek között Maurer Dóra vagy Jovánovics György, írásaival is segítette az elemzést. Hencze azonban (direkt módon) következetesen kerülte a narrativitás külső formáit; semmilyen szinten vagy eszközzel nem körítette képeit (még a címadással sem), melyek így nem lettek, mert nem lehettek „ablakok”, tükrök, allegóriák…Hencze egyszerre tágasan és szűkre fókuszálva, pontosabban zártan gondolkodott és gondolkodik; képei távlatos dimenziókat nyitnak meg monoton ismétlődésben: pontosan és kizárólag a festésre – s nem annak vagy bármi másnak az ábrázolására – koncentrál, miközben, úgy tetszik, egyetemesen nyitott, a szó teljes értelmében. S ha most csak egy gyors és felületes pillantással végigtekintünk Hencze negyven éves és szerencsére a legkevésbé sem lezártnak látszó pályáján, hamar beláthatjuk, hogy egyrészt annak alakulása egyáltalán nem egyenes vonalú, másrészt festményeihez sokkal gazdagabb és élénkebb, jobban „metaforizálható” fogalmak illeszthetők, mint az imént idézettek, melyek végeredményben puszta sztereotípiák ma már.A hatvanas évek elején-közepén Hencze a francia tasizmus, majd az amerikai absztrakt expresszionizmus hatására kirobbanó érzelmekkel teli, a monochromhoz közeli „gesztus”-képeket festett. Az évtized végére képei „kihűltek”, s egy sajátos technikai eljárás birtokba vételével alapvetően megváltoztak. 1966-67-től festményeiből száműzte a faktúrában és a jelben rejlő személyességet, s egy csak rá jellemző, mégis eltávolító objektivitást sugalló, a kinetikus művészetre, más szempontból pedig a francia Support/Surface csoport törekvéseire rímelő, de ezek befolyásától tökéletesen mentes művészetet teremtett.Hencze most előkerült, a hatvanas évek közepén-végén készített húszegynéhány papír alapú festménye annak a sorozatnak a folytatása, mely párhuzamosan született azokkal a furcsa, hartungosan derengő fényű, rács-szerkezetté sűrűsödő gesztusokat egybe fogó munkákkal, melyek egy új út kijelölésének esélyét mutatták meg: szövet-szerűen kiegyenlített, a korábbi munkáknál fegyelmezettebb, strukturált felületükkel az informel és a pattern painting ötvözésére tettek kísérletet.


Az eddig nem ismert, Hencze által is elfelejtett művek a keretbe zárt, kimerevített és megragadott mozgást – még talán a szürrealizmus automatizmusára is utalva – plasztikus emlékként az idő visszfényét rögzítik; a felületek magukba zárják az „esedékes” asszociációk fosszíliáit. Egyszersmind ekkor nyilatkozik talán először meg Hencze festészetében a később oly jellemző szándék: a fény „egyszínű” értelmezése.

1. Kovalovszky Márta: Don Giovanni. Kalandozás a magyar művészet félmúltjában. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1998. 41.o.
2. Hegyi Lóránd: Hencze Tamás művészetéről (katalógus előszó), Ernst Múzeum, Budapest, 1987.
3. P. Szűcs Júlia: A minőség reformja. Hencze Tamás kiállítása az Ernst Múzeumban. Népszabadság, 1987 október 26.
4. Beke László: Hencze Tamás a kortársak között (katalógus előszó). Műcsarnok, Budapest, 1997.
Hajdu István