2011. júl. 7.

Peer Krisztián - Braun András: Agyváltó című kiállításának megnyitószövege

Agyváltó

A szövegben idézetek hangzanak el eredeti és torzított formában. Természetesen jelöletlenül.

Vajon megszünteti-e az esztétikai reflexió az érzéki közvetlenséget? – Nem. Épp ellenkezőleg.

Miért van jelenség és nem sokkal inkább lényeg? - Jó kérdés, de most nem ez a lényeg.

Kilencvenes évek közepe, ülünk a kulcsi nyaraló teraszán, szól a zene, kitesznek magukért a csillagok. Kóstolódó ifjúság: fejenként másfél Hoffmann.Egyikünk már elbóklászott, mondván: "A pénzemért a maximális számú manót akarom látni." Mi többiek, a cigi, pia, lábremegés hármasságába zártan várjuk, hogy beüssön a cucc. És akkor egy pillanatra, életemben először azt érzem, hogy az idő nem valami egyenes vonalú, egyenletes mozgás, ami maga előtt tol, vagy ami után kétségbeesetten kullogok, nem szemléleti forma, és nem kozmikus keret, az idő én magam vagyok, aki időben létezem, a vonal maga, nem aki szigorúan a vonalon belül színezget. - Egy, három, egy, három, Isten, LSD - szólal meg hirtelen a barátom, majd fókuszát vesztett tekintettel rám néz: Ezt most gondoltam, vagy mondtam? Aztán meztelenre vetkőzik, mert úgy hiszi, a valóság csak egy lehetőség, egy örvénylő pont mindentől ugyanannyira, és neki meg kell basznia ezt a pontot, hogy visszatérhessen ide, közénk, a vélt valóságba - node hogy baszik meg valamit, aminek nincs kiterjedése. Persze rögtön tudom, másról van itt szó: egy-három, egy-három: apa, anya, és a két átló metszéspontjában valami, ami villódzik és fénysebességgel tágul, a leghosszabb út egy pont körül: én.

Akkor hát kalandra fel. Ad notam: sors nyiss nekem tért, hadd húzzak innen egy csíkot. Az ősrobbanás középpontjától felfoghatatlan sebességgel száguldok a galaxissal, de nem ám egyenesen, hanem az x, az y és a z tengelyen forgó szélrózsák valamennyi irányába. Mert pl. a Tejút is forog a tengelye körül, és a tengely is forog egy pontja körül, ez beletesz egy szép kis spirális ívet a mozgásomba. De a Tejút nyilván nem egy síkban pörög-forog, van benn egy kis ringás - ahogy a pénz a peremén körbe-körbe táncol. Ami viszont a spirálnak ad egy elegáns vonalvezetést. Aztán hasonló csavarokat csinálok a Föld Nap körüli keringésével, százezerrel. És egyenesen tébolyító távlatokat ad az elszabaduló ornamentikának, ahogy forgok közben a Földdel. És ne feledjem a vonal ívéből azt a bájos perturbanciát, azt a leheletfinom csűrést, hogy az imbolygó bolygó tengelye nem egészen mereven mutat a Sarkcsillagra és a Dél Csillagára, hanem bekarikázza őket.

Micsoda reményvesztett perspektivizmus. Átjön a szomszéd, két feje van, nem tudom, melyikhez beszéljek. Nem tudom, hol késik a megváltó. És hogy mikor kezdtünk el befelé űrhajózni - hogy ilyen konzerv kifejezéssel éljek. Most kellene megfordítani a kazettát.

Nehezen írom ezeket a sorokat, balkézzel, mert sajnos hajnaltájt tánc közben nem vettem észre, hogy dzsuvás a padló, kábé a második mozdulatnál a levegőbe dobtam magam, mint egy sebzett őzike, aztán csattantam egy jót a kövezeten. Persze rögtön újra talpon, semmi baj. Költő vagyok, tehát túlzok: törött bordám átdöfte a jobboldali tüdőlebenyt, kulcscsontom beadta a kulcsot - fáj? csak ha nevetek. Elérkezettnek érzem ezért az időt, hogy közkinccsé tegyem tánc-elméletemet.

Mindennek az alapja az az ember a pultnál, aki beszéd közben előre-hátra himbálva hergeli a kötelező kiváncsi jókedvbe magát. A monoton mozgás energetizál. Zene nem szükséges. Előre-hátra: ezt csinálja a sámán és a kataton szkizofrén, hát nem vicces, hogy még a fajfentartás is erre a mozgásra épül? Csak az unatkozó elefánt dőlöngél szűkös ketrecében jobbra-balra, mikor szaknyelvi szóval sző. Ez a repetíció az eksztázis motorja, a meditatív megismerési módról érthető okokból inkább nem nyilatkozom. De nézzük most már magát a táncot: ahogy az összes szín kikeverhető a három alapszínből - majd segítsetek ki, festők, ha tévedek - úgy bármely tánctevékenységről elmondható, hogy valójában a három alap-mozgásforma egyedi kombinációja. Az első a saját tengely körüli forgás, a kerengő dervis metódusa, ahogy az óvódások bepörgetik magukat a szédülésig és tovább. A második mi lenne más, mint az ugrálás, föl meg le, föl meg le - ugye érzed, hogy nem vagy egyedül, körötted hárdkór horda, nem csak a szívetek, de a talpatok is egyszerre dobban. A harmadik viszonylag új fejlemény, nem is igen szimpatizálok vele. Pedig itt lép be az erotika, a csábítás, az igenek és nemek ingatag játéka. A közeledésben-távolodásban, vonzásban-taszításban, két ember viszonyában, ahogy a klasszikus rokiban az összekapaszkodás igényének engedelmeskedve a másikat pluszban még jól le is fogod. Ebben az olvasatban a lassúzás például az első és harmadik forma összebakzása, a táncok tánca pedig a pogó. Egyszer hatodikban, tudván hogy este majd koncertre megyünk, és lévén ebben még járatlanok, ellógtuk a nulladik órát, felmentünk egy osztálytárs lakására, és ahelyett, hogy a kamionos papa pornóit néztük volna, mint szokásunkban volt, pogózni TANULTUNK! Lökdösődj úgy, hogy közben vigyázol a vitrinre, és kerülgeted az üvegtetejű dohányzóasztalt!

Évtizedeken át abban a boldog tudatban éltem, hogy vidéki rocker vagyok, férfi a javából, idő kellett, míg felismertem magamban a poppert. Olyan szembenállás ez, mint férfi és nő, Tiszán- és Dunántúl egymásnak feszülése. És a tánc a popperek terepe, a csajoké. A rockernek a nyakizma mozdul, a popper csípőből indít, sőt tüzel. A rocker nem beszélget, inkább kórusban üvölt. Amíg a föld kerek. Node leírható a két attitűd különbsége zeneileg is: van a táncra csábító páratlan sőt tört ütemű behívó zene, a beszélgetés ilyenkor (mint szexbe a videózás) észrevétlenül fordul át táncba. A négy negyedhez a maga túlhangsúlyos egyeivel elhatározás kell, az öröm kétségbeesett akarása. Persze ha már táncolsz, ezek az egyek segíthetnek fokozni a fokozhatatlant - hogy elmismásoljam az állásfoglalást. Fontosabb, hogy a tánc teljes embert követel, fél kézben korsóval egyfajta rúdtáncként kilöttyintésmentesen keringeni egy mozdulatlan pont körül, ne adj isten másik kézben cigivel, ahogy a férfiak oly gyakran teszik - na ez nem tánc. Ridiküllel béklyózni meg magad, vagy lerakni ezt a ridikült, hogy az érte való aggódás fixálja figyelmed - hölgyeim, hadd ne mondjak csúnyát. Nincs kedved táncolni? Nem is kell, csak ugorj ütemre százat, az endorfin majd elvégzi a többit. Az öröm forrása az erőfeszítés, vagy ezt már egyszer mondtam? Akkor mondhatom egyszerűbben is: hagyd el a Földet!