2012. dec. 10.

Élek / My Edges - Erdélyi Gábor kiállítása



„Erdélyi festményeinek part/vonala egybevág(hat) az ikonok „regényes” bordűrjeivel; a szentképekbe foglalt metafizika (a lété magáé) be- és megkereteződik a konkrét metafizikájával, a materializáció szimbólumaként. A part/vonal így egyben a festői vonal is (valahogy úgy, ahogy arról Paul Klee írt), a végtelenbe vesző, kiterjedés nélküli sáv (újabb paradoxon), egyszersmind a sár maga (pigment, agyag, föld és így tovább)... Ebben az értelemben is szóba kerülhet Pollock (vagy akár Frank Auerbach): úgy tetszik, a peremre űzött, leheletnek megőrzött expresszivitás – az előbbiekkel ellentétben vagy azok inverzeként – manierista indulatokat minimalizálnak.
Ez már csak azért is érdekes, sőt, ironikus – számomra e festmények, hallatlan komolyságuk ellenére vagy mellett, nagyon is szellemesek, bizonyos szempontból, lényegüket tekintve már-már frivolak –, mert a valaha volt kritikus-mogul, Harold Rosenberg, Pollock „megmondója”, az Erdélyi által partra vetett gesztusok eredetéről 1952-es, akkoriban felzúdulást keltő szövegében arról, amit ő nevezett el action painting-nek, a következőket mondja: „Egy bizonyos pillanatban egyik amerikai festő a másik után inkább arénának nézte a vásznat, amelyben cselekedni lehet, mintsem olyan térnek, amelyben reprodukálni, átalakítani, elemezni, vagy egy valós vagy képzelt tárgyat »kifejezni«. Aminek a vászonra kellett kerülnie, nem kép volt, hanem esemény. A festő az állványhoz nem egy elméjében hordozott képpel, hanem anyaggal a kezében lépett, hogy valamit csináljon azzal a másik, előtte lévő anyaggal. A kép ennek a találkozásnak lett az eredménye.” 
Erdélyi találkozása az anyaggal más módon zajlik, nem csak éppen ellentétesen az action painting gladiátoréival – a szöges ellentét valószínűleg rokonít is –,  hanem szofisztikáltabb, konceptuális keretek (!) között.”
Részlet Hajdu István: Valami, ami nincs is ott című Erdélyi Gábor munkáiról szóló írásából. A teljes szöveg megtalálható az Erdélyi Gábor elmúlt 20 évéből (1992-2012) válogatott műveinek katalógusában, amelyben Zsikla Mónika elemzései is olvashatók.



Munkáim első szemrevételezésre nagy homogén, neutrális, különböző tónusú szürke táblafelületek. A lényeg azonban a festménytárgy szélénél, konkrétabban az élén történik. A szinte megfoghatatlan él, mivel nehezen értelmezhető, milyen vastagnak vagy keskenynek aposztrofáljuk annak létét. Kemény derékszögben vagy lekerekítetten találkozik-e a két oldal? A peremet mikortól nevezzük egyáltalán lekerekítettnek és mikortól keménynek? Mi az átmenet? A képtárgy melyik részéhez kapcsolódik inkább a pozíció, oldalához vagy a fallal párhuzamos főnézetű területhez? Hogyan tekintsünk a megfogalmazandó él, azaz fordulópont arányaira? Hiszen csak a hossza függ a kép méretétől. Képek, ahol a peremből kiemelkedik a festékáram vagy éppen ellenkezőleg: apró medrek, mélyedések, bevágások látszanak. A szürke monokrómiával ellentétes esszenciális spektrum egy nem járt vidéken nyugszik. Tulajdonképpen ez a senki földje, amely misztikus módon kívül áll a képen, a főnézet és a kép oldalának síkjaihoz mérten hozzávetőleg 45 fokos szöget zár be. Ennek a vidéknek mélységét és magasságát csalogatom elő. A perem és totális tér összefüggésének analízise nem pusztán formai, nem csupán tárgyi-fizikális kérdéseket vet fel, hanem az ikon / negatív ikon fogalmával és bizonyos metaforákkal foglalkozik. A valahova tartozás igénye, az önállóság kérdése, a közösség viselése, a végtelen sűrítettsége, a tágulás előtti vagy utáni szituációk elgondolása a tét többek között.
Erdélyi Gábor



My works, at first glance, homogenous, neutral panel surfaces of various tones. What is of essence, however, happens at the margins of the painting-object, or, to be more precise, at its edge. The edge is practically intangible, since the thickness or narrowness by which we apostrophize its existence is difficult to make sense of. Do the two sides meet in a hard, perpendicular or a rounded off fashion? At what point to we even consider the frame hard or rounded off? Where is the transition? Which part of the painting-object is the position more connected to: the side or the surface parallel to the wall? How should 
we regard the proportions of the edge that is to be articulated, or, in other words, the turning point? As only its length is dependent on the size of the painting. And these are paintings where the flow of paint emerges from the rim, or to the contrary: tiny channels, cavities and crevices are visible. The essential spectrum which opposes the grey monochromy is located on untraveled terrain. It is basically no man’s land, which, in a mystical manner, stands outside the picture; it is positioned at a 45 degree angle in relation to the frontal view and the planes formed by the sides of the painting. It is the depths and heights of this realm that I coax into view. The analysis of the rim and total space is not merely formal; it not only raises objectual and physical questions. It also engages the concept of icon / negative icon and certain metaphors. What is at stake here is the need to belong somewhere, as well as the search for autonomy, the bearing of community, the condensed nature of the infinite, and fathoming situations before and after expansion.
Gábor Erdélyi 

2012. nov. 12.

Sublow - Szabó Ákos kiállítása


Időjárás jelentés 2012 (olaj, vászon 150x100 cm)

Csavargó- Meditáció a nyúlon 2012 (olaj, vászon 150 x100 cm) 

Overdose 2012 (olaj, vászon 100x150 cm)

Mókus 2012 (olaj, vászon 100x150 cm)

Mutatványos 2012 (olaj, vászon 70x50 cm)

Stúdió  2012 (olaj, vászon 70x50 cm)

Kapitány 2012 (olaj, vászon 30x20 cm)

Japán lány 2012 (olaj, vászon 30x40 cm)




2012. aug. 30.

ens - Oroszy Csaba kiállítása



A Secretismussal az alvónak láthatatlan szól. Az Üres Telítettsége. Itt a Csend hangja struktúrák által cselekszik, áttetsző függönyök szintézisével. Az Egy pontból a Mindent. Folyamatosan egymásba fonódó párhuzamosságok protuberanciája. Szférikus rezonancia, imapontok izzó felsejlése. A Teremtő Energia magmatikus kiáradása a Galaxis rejtekéből. Mágneses tánc, szimbólumok, szinesztéziák, entitások Nászmenete, a Vőlegény és a Mennyasszony Mennyegzőjén. Az Ember formájú Világegyetem transzcendens metamorfózisa. A Szivárványba mártott Fehér Kéz paradigmája. Ajándék. Adomány. Átlényegítettség. Az Elrejtett Tekercs kibomlása. Kék lánggal kovácsolt ívfényben, Álomhordozó Ikongúla a Tűzhegyen. Ezoterikus extázis. Alázat és kijelentés. Ens.”


Ennyit szeretnék elmondani a Secretismusról.

Oroszy Csaba




2012. máj. 14.

Szellemcsapda - Komoróczky Tamás kiállítása




A kiállítás anyagául szellemi világokkal foglalkozó hipotéziseket vettem önkényesen alapul. Ezek részben a memetika koncepció inspirálta vizíók, másrészt a hagyományos lélekkutatás évezredes ún. belső hang megfigyeléseire reflektálnak.
Ami e különböző területekben közös: az agresszivitás, ahogyan küzdenek a dolgok a bennmaradásért. Képesek tudatunkra hangolódni, eszmerendszereket szülnek, testük gondolatból és érzésből áll. Ahogyan a mémek (gondolati örökítők) harcolnak a fennmaradásért és kiszorítják azokat akik kevésbé tudnak alkalmazkodni, úgy a hallucinációs belső lények is alanyukra vannak utalva. Létük folytonossága érdekében saját dimenziójukba szippantják energiáikat és más lényekkel versengenek megmaradásukért a mindent átfogó hierarchia egy másik szintjén.
Az idea az, hogy e hatásnak vagyunk kiszolgáltatva. Szabadulásunk lehetőségei: az elengedés -annak belátása, hogy nem mi töltjük az egónkat-, a kiürítés és a csapda állítása.
A kiállítás központi eleme a falakon megjelenő -plotteresen kivágott- neuronhálózatot nagy méretben ábrázoló mintarendszer, melynek kusza struktúrái között jelennek meg a különböző tudományos tézisek, megjegyzések, fantáziák, kétkedések szövegképei. Ebben a rendszerben kerül elhelyezésre egy hanginstalláció, ami egy expresszív előadású belső hang-monológ, melyet a hallgató - mint a lény által címzett alany - élhet át. Kiállításra kerül még egy ködkamráról készített videó, ami vizuális analógiája lehet az elemi (szellemi, információs) részecskék ütközéseinek, egymásra hatásának, egymás kioltásának. A csapda egy neon-objekt formájában ölt alakot.
Komoróczky Tamás





2012. márc. 29.

Állványok és fényrácsok (művek a nyolcvanas évekből) - Károlyi Zsigmond kiállítása

Károlyi Zsigmondot pályája kezdete, a hetvenes évek eleje-közepe óta festészetelméleti és művészetbölcseleti kérdések foglalkoztatják. Munkái minduntalan olyan fogalmak körül forognak, amelyek közös töve a művi és természetes viszonyából ered. Korai képein , fotóin, performance-ain és filmjein elemi jelek - ritmikusan sorolódó, többnyire azonos méretű függőleges egyenesek, s kivágásként, más szempontból keretként “működő” négyzetek - feszülnek a környezetnek (a természetesnek, a csinálatlannak látszó világnak). A megformált (a művészetre utaló vagy azt szimbolizáló jel) és a formátlan (vagy formálatlannak tételezett felület, máskor tér) kapcsolata a látott és a tudott sajátos fölcserélhetőségére, a döntés premisszáinak homályosságára, a választás zavarára, az akart és akaratlan szegényes tautológiájára figyelmezet. Szigorú, minimalista-konceptuális korszaka után a hetvenes évek végén Károlyi a kínai tangram játék elvei alapján szabdalt kvázi-realista festményeivel talán éppen e tautológia végeredményben önfeladásra szólító ultimátuma elől igyekezett kitérni a látványteremtés heroikus fikciójának engedve. A nyolcvanas évek közepén a tangram-képeket - azok szerkesztésmódjának tapasztalatait fölhasználva - ismét egy elemi jel vizsgálatának “dokumentumai” váltják fel: a szimbólumnak, allegóriának, metaforának egyként tekinthető forma, a kereszteződés összes jelentéssíkját egyetlen jelben akkumuláló X lesz festményei alapmotívuma. A jel a sokszorozás révén szinte narratívvá válik, a narráció pedig kibontja a benne rejlő tudott és sejtett jelentések szertelen halmazát. Egymásba oldódnak és egymást erősítik az átlók, a keresztek, az ikszek, ám a kaotikusnak tetsző szövedék sem a didakszisnak, sem az irodalmias értelmezésnek nem hagy helyet. A számtalanszor átfestett felületek, az újabb és újabb rétegek egyszersmind olyan terekbe engednek betekinteni, amelyek nem a végtelenbe nyílnak, nem a tágasságot sejtetik, hanem valamiféle szomorú, determinált zártságra utalnak. Az egymásra rakott, az egymásra gyötört festékrétegek “tudott”, ismertnek hitt, szinte konvencionális expresszivitása nem a festés eufóriáját sugallja; a mállott szürkék, zöldek, sárgák, kékek, súlyos és kopott barnák és feketék valami furcsa fegyelmezettséggé lohasztják, majd' hogy nem közép-európaiasan konzervatív klasszicizmussá - mondjuk: depresszivitássá - merevítik “a festés örömét”.

Hajdu István






2012. febr. 7.


Kovács Tamás (1942-1999) sajnálatosan korán lezárult, ám értékét és minőségét tekintve így is teljes és maradandó grafikai életművének első munkái a hatvanas évek legvégén keletkeztek. Az ekkoriban készült rajzok és rézkarcok nem csupán alkotójuk virtuóz rajztechnikájáról és biztos kompozíciós érzékéről tanúskodtak meggyőző erővel, hanem vizuális nyitányként is szolgáltak ahhoz a szuverén és összetéveszthetetlen látvány-világhoz, amelyet a művész későbbi munkái egyre kiérleltebb módon, ám alapjellegzetességei tekintetében ritka következetességgel képviseltek. Evvel a látvánnyal, a varázslatos Kovács-ország mese-tájaival és álom-lakóival, szelíd szörnyeivel és fantasztikus állataival, ősvilági halászaival és vadászaival, rokokó vagy biedermeier kosztümöket viselő hölgy- és úrlovasaival írta be magát a művész az új magyar grafika sokak által aranykorként méltatott utolsó nagy fejezetébe, a hetvenes és nyolcvanas évek magyar művészettörténetébe.
Érett korszakának műfaji eszközei és közlésformái főként a szeriális sokszorosíthatóság technikai hagyományaira támaszkodtak: rézkarcaival és rézkarc-sorozataival, illetve könyvillusztrációival vált ismertté a szélesebb műértő körökben. Rézkarcai közül ma már szilárd művészettörténeti pozíció birtokosa a hetvenes évek magyar grafikájának egyik csúcsteljesítménye, az Ady társaságban (1977), s közben jószerivel a művész márkajelévé-védjegyévé, műtörténeti azonosítójává vált az évek hosszú során át, 1971-től 1986-ig készülő Majomkirály-sorozat, a Nyugati utazás avagy a Majomkirály története című XVI-XVII. századi kínai regény ihlette rézkarc-széria. Könyvillusztráció közül hasonlóképp emlékezetes a Lessing Bölcs Nátánjához készített filozofikus grafika (1977-8). A kilencvenes években a művész figyelme a technikai sokszorosíthatóság új, elektronikus formája felé fordult: korábbi világának szelíd révületét feladva nyersebb és közvetlenebb megfogalmazású, gyakran szatirikus célzatú komputergrafikákkal kísérletezett, jeles sikerrel.
Kovács Tamás életművének ugyanennyire fontos részét képezik egyedi grafikái, a vizuális felületet pontokból-vonalkákból kialakító, a rajztollat szinte a gobelin-hímzőtű módjára használó rajzai. A hetven évvel ezelőtt született művész emléke előtt tisztelgő kiállítás ezekből a grafikai munkákból ad átfogó válogatást.

Takács Ferenc

2012. jan. 17.

Piskolti Bernadett megnyitószövege Horog Sára kiállításán!

Hogy Sára helyét megtaláljuk a magyar kortárs művészeti palettán, nagyon ki kell nyitnunk a szemünket. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy nem igen vesz részt a művészeti életben. Kevés csoportos kiállításon szerepelt, egyéni tárlata alig volt. Ez a kívülállóság azonban nem valami dacos, önként vállalt elzárkózás, vagy esetleg az, hogy nem felelhetne meg a minimum kívánalmaknak, egyszerűen azt mondhatnám: érdektelenség. Festeni szeret. Szerepelni nem. Valahová tartozni, s ily módon definiálni magát és a festészetét pedig pláne nem. Épp ezért a Hússtruktúra nevet viselő kiállítás akár esemény is lehet a nézők számára életműve egy részének megismerésében. Merthogy annak ellenére, hogy nem szerepel, életműve nem kicsi. És ami esetleg a legérdekesebb lehet benne az az, hogy egyáltalán nem termelt selejtet. Tanára, Gspann Károly – nem hallgathatom el, hogy férje is egyben – olyan módszert talált ki számára a festészet megtanulásában, hogy minden egyes kép állja meg a helyét majd később, nagyobb távlatból is. Most már itt vagyunk, úgymond a távlat megteremtődött, és bátran kijelenthetjük, hogy a tanítási módszer működött. Az Hommage à K. ZS. címet viselő, három képből álló, felakasztott húsokat ábrázoló festménye olyannyira a múlté, hogy ha akarna sem tudna már így festeni. Úgy nőtt túl rajta, hogy a festmény semmit sem veszített eredetiségéből, nem avult el.

Habár a művészet taníthatósága állandóan megkérdőjeleződik, a Képzőművészeti Egyetem még áll, és tanítanak benne. Festészetet is többek között, de a festészet valami elvontabb értelmét, amely valahol a koncepció és annak kommunikálása körül zajlik. Ezzel Sára egészen máshogy áll. Ő fontosnak tartotta, hogy először is a szakmát úgymond, a festészetet mint mesterséget tanulja meg. És megtanulta, illetve a tanulási fázis igen magas fokára jutott. Az összes többi, a koncepció például vagy kortársiassága mind csak erre rétegződik rá. Talán nemcsak számomra, hanem a többiek számára is egyértelmű, hogy művészete ily módon nagyon szilárd alapokon áll. Ő az, aki ha táji környezetet fest, Dürerhez nyúl, ha portrét, hosszasan tanulmányozza Velázquezt. De ez nemcsak egyfajta nagy elődök iránti tisztelet, persze, hogy tiszteli őket, hanem egyfajta laza természetesség is nála: Mi festők tartsunk össze! És játék is. Nagyon komoly játék. Jót lehet nevetni az arra tévedő művészettörténész barátnőn, hogy nem jött rá a teljesen egyértelmű utalásra.

A tanulás, azaz a tanulásra való képesség egyébként Sári személyiségének igen fontos része. Festeni tanulni 30 éves kora után kezdett, rajzolni sem sokkal korábban. Addig pedig mást tanult, éppoly szenvedéllyel és kitartással. Például hegedült vonósnégyesben, táncolt a Bartók Néptáncegyüttesben – és bele az éjszakába, kitanulta az ötvösmesterséget, majd pár év alatt végigjárva az egész éltre tervezett ranglétrát, felhagyott vele. De nemcsak ezen dolgokat űzi szenvedéllyel. Ha főz, ő főz a legjobban. Ha a fia tollbamondásos dolgozatra készül, előveszi a helyesírási szabályzatot, és pár nap alatt megtanulja, hogy a kivételek kivételének biztos tudásával segítse Károlyt.

Egyszóval képei a tanulás és a tudni vágyás iránti szenvedélynek, valamint a festészet tiszteletének lenyomatai.

Merüljünk el benne!

Piskolti Bernadett

2012. jan. 6.

Hússtruktúra - Horog Sára kiállítása

Horog Sára több mint egy évtizednyi alkotómunkássága egészét áthatja a festészet iránti szenvedély, mely nem engedi, hogy a művészeti élet gyors ritmusa vagy trendjei befolyásolják. Talán ezzel indokolható, hogy neve nem mindenki számára cseng ismerősen, alkotásaival a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény által rendezett Krém 2003 című tárlat óta nem is szerepelt nagyobb kiállításon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy felhagyott volna a festéssel, sőt életművét azóta is következetesen építi.
Ennek a mély elkötelezettségnek köszönhető, hogy a MOME ipari formatervező szakának elvégzése után a szakma gyakorlása helyett inkább úgy döntött, minden idejét a festészetnek szenteli. Már az egyetem alatt megkezdte ez irányú tanulmányait, melynek részeként fél évig volt a festő szakon a Képzőművészeti Egyetem vendéghallgatója. Ekkor készült a Hommage á K.Zs. című három részből álló sorozat is, mely most a Neon Galériában látható, Horog Sára első egyéni kiállításán.
A Hússtruktúra címet viselő tárlat első pillantásra talán egy hentesüzlet kirakatát idézi a kampóra akasztott hústömegekkel, állattetemekkel és a halakkal zsúfolt akváriummal. A képeken nyoma sincs az élet kioltását kísérő erőszaknak vagy a tetemek által kiváltott undornak. A puha tollak, a nyálkás halak, a csillogó szaru egy teljesen másfajta figyelmet követel a nézőtől, mint amit a képek témája elsőre felkínál. Az utolsó utáni állapotukban megörökített testek egyetlen struktúra részeként jelennek meg, mely alapegységei a szálas hús, az érdes inak és a kemény csontok. Horog Sára festményei az elmúlás természetességének képi megfogalmazásai, távol a halál romantikájától és melankóliájától.
(Sparing Stefánia)




Horog Sára-Hommage á K.Zs. 1-3 olaj, vászon 200x140 cm (2002)