2014. dec. 3.

Tíz év (1975-85) - Klimó Károly kiállítása

A kiállítást meghosszabbítottuk!
Megnyitó: 2014. december 3. szerda 19:00
Megnyitja: Axel Matthes, könyvkiadó (München)
Megtekinthető: 2014. december 4. - 2015. január 9.













2014. okt. 31.

Test (1981/Bernát András)

Megnyitó: 2014. november 5. szerda 19:00
Megnyitja: Hajdu István műkritikus, főszerkesztő
Megtekinthető: 2014. november 6. - 2014. december 2.



1976 és 1982 között meglehetősen sok aktot rajzoltam középiskolai és főiskolai elvárásokhoz igazodva. Szénnel, ceruzával, pasztellel, különféle modorban. Az egyik ilyen modor az volt, hogy kusza, kaotikus vonalháló által jelenítettem meg a látványt, amely egyfajta holisztikus attitűdöt kölcsönzött a rajznak.
Innen jött az ötlet, hogy ezt a vonalhálót a térben a testre és a háttérre rajzoljam. Fekete festékport vízben oldottam, és a háttérül szolgáló csomagolópapírt, majd a testet ecsettel a fent leírt módon befestettem. Ekképpen egybeolvasztva a testet a háttérrel egy bizonytalan téri látvány keletkezett, melyről fotósorozatot készítettem.
Ezen 1981-ben készült nagyításokból állítok most ki néhányat.

Bernát András


 Budapest, 2014. 10. 30.





2014. szept. 2.

Ne Aggyad Az Agyad! (fotókollázsok és képveresek) - Bada Dada kiállítása

Megnyitó: 2014. szeptember 12. péntek 19:00
Megnyitja: Szombathy Bálint szépségkutató
Megtekinthető: 2014. szeptember 12. - 2014. október 3.


Részlet a Szombathy Bálint: Bada Dada - Fotókollázsok és képversek című hamarosan megjelenő könyvből:

„Bada Tibor (Újvidék [Novi Sad], 1963–Budapest, 2006) a kortárs magyar művészet egyik legnagyobb fenegyerekeként került be a történelembe. Szülővárosában elvégzi az Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakát (1982), majd a Jugoszláv Néphadseregből visszatérve a Bölcsészettudományi Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékének a hallgatója három éven át. 1992-ben áttelepül Budapestre, miután már 1986 óta jelen van a magyarországi művészeti színen. Saját magát úgy jellemzi, mint aki „a modern művészethez méltó művek megalkotója”. Képzőművész, költő, zenekari szereplő, aki napi rendszerességgel gyártja szándékoltan bárgyú, naivitással áthatott ön- és nemzedéki vallomásait. A boldogtalanság, az elégedetlenség gesztusának és a kivetettség panaszának tekinthető szinte mindegyik fenn maradt alkotása (még a humorosak is), s ilyenként, természetesen, a magány kinyilatkoztatásának is.
Kánonokat sutba vágó művészete a 80-as évek közepén vesz lendületet. Leginkább a punk-zene magatartási mintája és az alternatív pop kultúra tágabb frontja van rá hatással. Tudatosan fáradozik a félműveltség esztétikai igénytelenségének és az ideológiai szélsőségesség anarchista szemléletének némileg lágyabb programszerű meghonosításán. Művészeti eszményképeit a deviáns történeti példákból eredezteti, többek között Van Goghéból és Jean-Michel Basquiatéból. Indulása egybeesik a transzavantgárd legfényesebb időszakával, ő maga is előszeretettel alkalmazza annak szokatlan eklektikában kicsúcsosodó idézettechnikáját, képi és tartalmi kisajátítási módszerét. Alapvetően narratív művész, képzőművészeti és költészeti munkái a történésnek, a cselekménynek, illetve a meseszerűségnek képezik nyelvi foglalatát. Nyersen megfestett képei humorral és szarkazmussal átitatott abszurd drámai szituációkat rögzítenek, míg rímelésre hajló verssoraiban a fogalmi és a verbális játékosság ütközik ki.

      Munkásságának első periódusában szociográfiai érzékenységről is tanúskodó hagyományosabb képeket fest mindenféle lomos faanyagra, deszkára, önmagát például vak harmonikásként és kerékpárosként ábrázolja. Majd a gyermeki én játékosan tiszta korszakát az ördögi én birodalma veszi hatalmába, stílusa is átfordul egyfajta nyers primitivizmusba és mágikus expresszionizmusba: „Mindezt fegyverként működtette az élettel folytatott harcában a prűd komolyság, a hűvös racionalitás és a halálként felfogott unalmas beidegződések ellen” (drMáriás Béla). Költészetének meredek asszociációi és nyelvi fordulatai, valamint fogalmi szójátékai szinte kizárólag magyarul működnek, egyszerűen lefordíthatatlanok. A fény és a sötétség esszenciális harcának jegyében zajlik a 90-es évek végétől 2006-os rejtélyes haláláig tartó utolsó korszaka, amelyben örvénylő energiával átizzított világokat vizionál a festészet eszközeivel, egyidejűleg idézve meg a pokol emésztő tüzét és a mennyország vakítóan örökkévaló fényeit.

      Az a mendemonda járja, hogy amikor legközelebbi hozzátartozói halotti hamvait a szülőhelye felé folydogáló Dunába szórták a magyar fővárosnál, egy vízi sellő így sóhajtott fel a közelben: „Tiborunk, Tiborunk, hová lett hát a borunk?”
Jelen kötet kollázstechnikával készült alkotásaiból nyújt válogatást, újabb építőelemeket téve hozzá mindeddig csak részletekben feldolgozott munkásságához. Bada alapanyaga a nyomtatott sajtó, azon belül is leginkább a képregények világa. Sok képi idézet található például a Conan, a barbár képregénysorozatból. Tetszik neki a főhős jelleme, hiszen önmagát is szereti barbárként láttatni. A karakter mögött a lázadó egyén áll, aki elveti környezetének sztereotip, unalmasnak megélt kultúráját, lejáratott értékrendszerét. Egyéni értékrendszerét a válságban levő világ romjaiból próbálja kivonni, mint valami posztmodern alkimista. Harcába ugyan belebukik, ám számos nemzedéktársának marad kedves, felejthetetlen (anti)hőse.”
Szombathy Bálint




2014. júl. 9.

Formák, kontrasztok, építek, bomlasztok - Szőke Gáspár kiállítása

Megnyitó: 2014. július 10. csütörtök 19:00
Megnyitja: Oltai Kata művészettörténész - kurátor Megtekinthető: 2014. július 11. - 2014. augusztus 1.

video

Az előző két éveben többet foglalkoztam digitális felületekkel, mozgóképpel, számítógépes grafikai anyagokkal, amelyeket nagyon hasznosnak tartottam, de újra motivációt éreztem a táblakép festészethez. 
A rajzprogramok RGB színrendszerben dolgoznak, míg a nyomdai eszközök CMYK színrendszerben. Ez a a váltás a világítóképesség csökkenését eredményezi. Amikor a pigmenteket vizsgáljuk, a három legfontosabb szempont, a világítóképesség, a keverhetőség, és a fedőképesség. A világítóképesség az élénkség szóval helyettesíthető. A kiállítás fő vezérvonala a szín, annak kiemelése, illetve semlegesítése kontrasztpárokkal. A színtanban a kontrasztpárokkal a legbehatóbban  J. Itten foglakozott, és ő nevezte meg a 7 különböző színkontrasztot, amelyek erőteljesen megváltoztatták a színekkel való kapcsolatomat. 
Amikor festettem a képeket, kutatónak éreztem magam, így különböző segédeszközöket használtam a színmezők kiemeléséhez, mint a photoshop,vagy a piros-cián, magenta-zöld, 3D szemüvegek. 
Körülbelül 10 éve foglalkozom geometrikus, organikus, és hibrid absztrakcióval. Egy nagyon lágyan festett, de egzakt formarendszerrel dolgozom, ami lehet pszeudo-téri élmény keverve síkidom struktúrákkal, klasszikus színmezőfestészet, illetve ritmusos ismétlődés ezek variációival. A lágyságot a festés oldottságára értem. A geometrikus absztrakt számomra a lehetőségek végtelen tárháza, mégis sok emberben ambivalens érzelmeket kelt már az is ha a szókapcsolat valaki kiejti, mert téves gondolataik vannak róla. Számtalan kifejezésmód létezik, és alkotóként változik, hogy ki mit akar megmutatni, és hogy mi az a folyamat ami lejátszódik míg a mű kiállításra kerül.

Amikor  a diplomadolgozatomat írtam, volt egy ilyen mondatom benne, hogy a célom a geometrikus művészet megújítása, ami most viccesnek tűnik, de valahogy akkor helyénvalónak találtam és még mindig motoszkál bennem.De maga a képkészítés mindig is jobban érdekelt, hogy beszéljek a képeimről. Ez a folyamat katartikus élmény számomra.
A képeimet a legelső festett felülettől indulva egy nyitott asszociációs sémával építem. Minden színt külön viszek fel a felületre, amelyek egyből formává válnak. Szemlélem a folyamatot, ahogy egyes színek hatnak egymásra, és ahogy egyre több kerül rá a vászonra hogyan tobzódnak, vagy oltják ki egymást. Ezt a dinamikát szeretem fokozni, addig amíg a képszövet nem áll össze, és be nem fejeztem a munkát. 
Szőke Gáspár


2014. jún. 5.

Pályalátványok / Field Views - Nemere Réka

Megnyitó: 2014. június 11. szerda 19:00
Megtekinthető: 2014. június 12. - 2014. július 8.

Opening: 11 June 2014 7:00 pm

On view: 12 June 2014 - 8 July 2014



Pályalátvány
Alapvetően a környezetem eseményei és látványai érdekelnek. Általában mellőzöm a nagyon látványos jeleneteket, a közvetlen üzeneteket és a direkt szimbolikus tartalmat. Azt a szépséget szeretném megmutatni, ami a látszólag triviálisban és hétköznapiban látható.
Képeim felépítésében gyakran alkalmazom a különböző perspektivikus megoldásokat. A centrális perspektíva keveredik minimalista megközelítésekkel és egyéb látószögekkel, így adott esetben különböző horizontok keletkeznek a képen. Kísérletezem a különféle szemszögekkel, tehát a kiindulási pont egy megszerkesztett kompozíció. Gyakran átfestem a képeimet, a perspektíva is megváltozhat az utolsó pillanatban így megőrizve a festészetem spontaneitását.


2008-ba voltam egy besztercebányai művésztelepen, ahol a szálláshelyünk focipályákkal volt körülvéve és ez a környezet indította el a focipálya sorozatomat, amely azóta tart. Képeim kiindulási pontja máig főleg azok a fényképek, amelyek akkoriban ott készültek. Leginkább a focipálya geometrikus vonalhálójának szerkezete és annak a környezetével való kapcsolta foglalkoztat, és az emberek is érdekelnek: a meccs nézői, a focisták játék helyzetben, a fiatal focisták tréning közben. Elsősorban a kisebb városok és községek focipályai, nem a nagy stadionok foglalkoztatnak, mivel a képeimen leginkább a közösség érdekel – nem a professzionális foci.


Képeimnek rendszerint nincsen előre megfogalmazott, vagy kijelölt tartalmi része. A kiválasztásnál ösztönösen vonzódom az adott látványhoz; tehát egy akár csak áttételesen is jelen lévő képi tartalom csak a képeken keresztül nyilvánul meg. Ennek megfelelően a képeim értelmezését - ha erre szükség van - a nézőre bízom.
Nemere Réka


2014. máj. 6.

speakeasy - Horváth Roland és Korodi János kiállítása


Megnyitó: 2014. május 8. csütörtök 19:00
Megtekinthető: 2014. május 9. - 2014. június 3.

Korodi János

...a ház képei két irányba vezetnek: legalább annyira élnek bennünk, mint amennyire mi bennük. (...) Tény, hogy a ház első megközelítésben geometriailag erőteljesen meghatározott tárgy. Hajlamosak vagyunk racionálisan elemezni. Elsődleges valósága szemmel látható és kézzelfogható. Pontosan metszett szilárd testekből, gondosan összeillesztett gerendákból készült. Az egyenes vonal uralkodik benne. A függőón bölcsességének és kiegyensúlyozottságának nyomait viseli. Az ilyen geometrikus alakzatoknak dacolnia kellene az emberi testet, az emberi lelket magukba foglaló metaforákkal. Ám abban a pillanatban, hogy úgy tekintünk a házra, mint a vigasz és az intimitás terére, mely a bensőségességet hivatott magába sűríteni és védelmezni, azonnal emberi jelleget ölt. Ekkor a racionalitáson túl feltárul az álom birodalma.

Korodi János
(...)
De a valóság és az álom közössége soha nem bomlik fel végérvényesen. A ház még akkor sem veszíti el mindenestül “tárgyi mivoltát”, amikor emberi életre kel. Közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogy az álom geometriájának nyelvén milyennek mutatják magukat a múlt házai, a házak, ahol ábrándozásaink közben újra rátalálunk majd a múlt bensőségességeire. Nem hagyhatunk fel annak vizsgálatával, hogy a bensőségesség lágy anyaga miként ölt újra alakot a ház révén, s veszi fel azt a formát, melyet akkor viselt, amikor a kezdeti melegséget zárta magába.
Gaston Bachelard: A tér poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 2011. (1957) (ford. Bereczky Péter)


Korodi János

Minden megváltozott, és semmi sem változott meg. (...) De amikor barátja és védence, Thomas Jones, a festő, végleg visszatérni készült Angliába, és már felmondta házbérleményét, a Lovag hónapokra vendégül látta, s reggelente gyakran benézett abba a helyiségbe, mely Jones műterméül szolgált. Elnézte, hogyan telik meg finom olajfa festőállványán a kis monokróm vászon valamivel, amit ő tanulmánynak látott az ürességről: egy háztető sarka, vagy egy sor tetőablak a szemközti épületen.


Korodi János
(...)
Végül is mit festesz? tette fel a Lovag az udvarias kérdést. Nem értem a témáját.
A félrecsúszó pillanatokat, amikor bármi lehetségesnek látszik, de nem mindennek van értelme.
Susan Sontag: A vulkán szerelmese. Holnap kiadó, Budapest, 1994.
(ford. Szili József)
 Horváth Roland

Eliade szerint nincs teljesen profán létezés. A vallástalan ember is, aki elutasítja az élet mindenféle szakralitását, megkülönböztet egyedülálló jelentőségű, a magánvilágának szent helyeként tisztelt tereket.Mindenki fel tud idézni az életében különös minőséggel felruházott helyeket, az otthont, egy padot a parkban, egy fát a gyermekkorból, ahol még a nem vallásos ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, amely elüt mindennapi létezésének valóságától. Ez az inhomogén, más valósággal feltöltött tér erőt ad. Ebben az őrző és egyben akkumuláló, regeneráló objektumban működik a festő csillagvizsgáló obszervatóriuma, amely felfelé nyitott. Rajta keresztül a kozmikus térbe juthat - azonban nem csak a csillagvilág megfigyelésével van itt dolgunk. A nyitott égbolt, az ajtó, a küszöb vallásos szimbolikája mentén e nyíláson át a a tér kontinuitása szűnik meg, a mennyeknek kapuja kifejezés összetett jelképrendszerében a felfelé nyitottság az egyik létmódból a másikba való átmenet pontját jeleníti meg.

 Korodi János
Horváth Roland

Horváth Roland

Horváth Roland

2014. ápr. 8.

Individuális mitológia - Drozdik Orsolya kiállítása

Drozdik Orsolya
Individuális mitológia 1975-77

Kevés írás szól erről a korról úgy, ahogy én azt, és akkor megéltem. Talán így pontosabb lenne: erről a korszakról szóló beszéd, diskurzus, nem arról ír, amit én akkor átéltem. Máskülönben a kor művészetéről szóló írásokból csaknem minden kimaradt, sok mindent tudatosan kihagytak vagy tudatlanságból észre sem vettek. A különböző művészeti szándékok fontosságát nem ismerték fel azok, akiknek ez akkor a feladata lett volna.

Személyesre véve úgy is mondhatnám, hogy erre korszakra eső művészetemnek kevés a korabeli, értékelése. Nem volt aki hitelesíthette volna a mélyebb aspektusait. (persze kiállításim voltak: pl. önálló kiállítás Miskolcon, nemzetközi grafikai biennálékon, kulturális intézményekben, sőt még a Párizsi Grand Pallais-ban is)

De nem csak az én művészetem, hanem más művészek törekvései is feledésbe süllyedtek az érdekek, a politika, a hatalom és a művészet politika törésvonalán. Egyes művészek pedig kiemelt szerepet kaptak. Talán mondhatnák azt is, hogy művészeti szándékok és az ezekre épülő alkotások gyakran láthatatlanná váltak. A diktatúrák és azok bürokratikus rendje lassan szűnik meg. Láthatatlanok is maradtak.

Az írott történet kiegészítése, az íratlan történettel; a szemtanuk elbeszéléséből, az orális történetekből kiegészíthető, rekonstruálható.

Azon művészek írásait olvasva – magukról és a művészetről –, akik akkor és abban a politikai és művészeti közegben éltek és dolgoztak, valami mást láttak meg a korból és azt másként is dolgozták fel, mint én. De volt és van is abban valami közös azzal, ahogy én éltem azt meg. Azokra a művészekre gondolok, akikkel szoros beszélgető és kiállító kapcsolatban voltam, gyakran barátságban. A Rózsások, és a Rózsa vonz-körébe tartozó művészek, mint Bódy Gábor, Erdély Miklós, csakhogy pár nevet említsek. És azokkal, akikről olvastunk és beszéltünk: Joseph Beuys, Joseph Kosuth stb. Ők mást és másként csináltak és másként gondolkodtak a művészetről, mint ahogy én gondolkoztam és beszéltem róla. De voltak átfedések is. Kortársak voltunk. Egy művészeti korszak tanúi maradtunk.

Számomra nem a fluxus és a konceptualizmus volt a legradikálisabb művészet 1975–77 között, hanem a szituácionizmus. Ez a rövid ideig tartó mozgalom tűnt a legradikálisabbnak. Akkori tudásom alapján úgy gondoltam, hogy ez a művészeti mozgalom értelmezte a politikai környezet abszurd hatását a személyre, az individuumra. Ma, utólag átgondolva, nagyon is személyes értelmezést adtam a szituácionisták programjának. Azaz alig volt közük ahhoz, amivel felruháztam őket. Olyan gondolatokkal ruháztam fel őket, amivel akkor én foglalkoztam: politikai szituáció, intézményes szituáció, és hogy ebben a történelminek nevezhető szituációban hogyan formálódik a személy, az individuum. Akkor ez érdekelt.

Ma már másként látom. De akkor, onnan a távoli Kelet-Európából a szituácionisták törekvését átfedésbe helyeztem az enyémmel. A saját „intézményi-szituáció” elemzésemet fontosnak találtam és kerestem nyugati fogódzót hozzá. Magam tettem saját magamat, önmagam hiteltelen narrátorává. Tudtam, hogy nyugati nevek és nevesítés nélkül nem lehet hiteles az, amit ott a távoli Kelet Európában kitaláltam. Később előfordult, hogy e korban létrehozott munkáim későbbi bemutatása során, hiteltelen narrátornak minősítettek a művészettörténészek is, mivel nem ismerték fel az én művészeti megközelítésemet, és arról nevesítve még nem olvastak. A hitelesítés hatalmi kérdés.

A meg nem írt történetek később alig-alig állnak össze. A saját és szubjektív történet is nehezen visszafejthető az emlékekből és a töredékes dokumentumokból. A szintér ahol mindez történt, már eltűnt. Már nincs vasfüggöny és nincs egypárt-állami propaganda. Ez nehezíti a felfejtéseket.

Akkor művészetem a nyugati művészek mozgalmaihoz kellett kapcsolnom, hogy hitelt nyerjenek. Ez általános volt Kelet-Európában. A nyugati művészeti mozgalmak megfelelői jöttek léte Kelet-Európában, egészen más céllal és más társadalmi struktúrák között. Gyakran csak nevesítéssel hangoltuk össze. Időnként a nyugati művészeti mozgalmak, a hazai viszonyokra alkalmazva gellert is kaptak. A kortárs művészetről való és önálló gondolkodásunkat hitelesítettük velük, önmagukban nem tűntünk hitelesnek, nem voltunk a térképen.

Akkor az foglalkoztatott, hogy az intézmény hogyan írja elő a szabályokat, a művészet szabályait. Ezen kívül az ábrázolás politikuma és stratégiái is érdekeltek, ebbe beletartoztak a művészettörténeti stratégiák is.

Az érdekelt, hogy amit tapasztalok és amit mások ábrázolnak, az hogyan hozható átfedésbe azzal, amit gondolok és érzek a tényekről, a valóságról, a világról és a tárgyakról. És az én tapasztalatom miben különbözik attól, amit más művészek tapasztaltak vagy ábrázoltak a múltban. A különbségeket égetően és fájón éreztem. Lerajzoltam táncoló magamat és kiradíroztam. Kiradíroztam, de nem leradíroztam. (Identifikáció 1975, Individuális Mitológia, 1975–76 tanév, rajzsorozat 72 db.) Nőként és a nőiségem szenvedélyes tudatában éreztem, hogy valami mást látok meg a világból és azt is, hogy másként is értelmezem azt. Ünnepeltem nőségemet, be akartam határolni, de főként az ebből fakadó művészetem akartam létrehozni.

Itt ki kell hangsúlyoznom, hogy a személyesen értelmezett konceptualizmus nagy hatással volt arra, ahogy nőiségemet konceptualizáltam.

Konceptuális művésznek vallottam magam, meg azok a barátaim is magukat, akikkel akkor művészeti közösséget vállaltam. (talán zárójelben mondhatom, hogy minden művész annak egy személyes változatában gondolkodott) Én inkább posztmodern művész voltam. Persze ezt akkor, nem így nevesítettem, csak később. Később jöttem rá, hogy a nyugati időszámítás szerint is, velük egy időben hoztam létre olyan munkákat, amelyeket a művészettörténet ebbe a kategóriába sorolt ott nyugaton.

Azaz képbank elméletem segítségével a világot szerettem volna feltérképezni. Azt a világot, amely művészetem és nőiségem kiteljesedését garantálja.

Konceptuális művésznek vallottam magamat és ez elmondható a többi Rózsás művészre is. A Rózsások ma gyakran poszt-konceptuális művészettörténeti besorolást kapnak. A körülöttünk, Rózsások körül levő konceptuális művészeti irányzat hazai képviselői, mondhatnánk az előző generáció, inkább kompakt „ötletekben” gondolkodott, ahogy akkor, egyszer Beke László fordította a konceptuális művészet jelentését. Nekem akkor nem ötleteim voltak, hanem gondolatsoraim vagy inkább elemző szádékú kutatásain és talán azt is mondhatnám, elméleteim: a valóság ábrázolásáról és az Individuális mitológiáról. Ez a módszer inkább jellemző a posztmodern művészetre, mint a konceptuálisra.

Amint észrevettem, hogy az ábrázolásban csorbul a valóság képe, fontosnak láttam a csorbulás ellenőrzését, tettenérését. Fontosnak tartottam azt is, hogy ne csak a politika- és a művészet diskurzusára legyen érvényes, hanem minden diskurzusra. Ezt akkor amikor a politikai propaganda gépezet kellős közepén éltem, nagyon könnyű volt tetten érni.

Persze 1975-ben nem volt ajánlatos beszélni róla. Hogyan lehet kihúzásos olvasással megtudni, amit a kortárs gondolkodók, a cenzúrázott modernek gondoltak a világról, annak ábrázolásáról és a művészetről?

Thomas Kuhn könyve a paradigmákról, a paradigmaváltásokról, már csak ennek a felfedezésnek a nevesítéséhez és visszafelé való átgondolásához, összefoglalásához segített. A nevesítés előtti felfedezés a képről és a képi ábrázolásról, fontos volt számomra. Thomas Kuhn könyve a tudomány és a filozófia területén elemezte a paradigmaváltást. Számomra a paradigma váltást egyrészt a konceptuális művészet, elméletként való értelmezése – a szövegszerűség a képiséggel összekapcsolva –, másrészt pedig a képi ábrázolás módok váltásai szempontjából voltak fontosak és a megváltozott jelentés rendszerek okán is. Tehát rézkarc helyett a fotó, vagy ofszet használata, vagy a performansz, mind paradigmaváltást jelentett. Más műfaj, más mű. Felszabadítóan hatott.

Számomra akkor a kép, a képmás és azok jelentés vonzatai voltak a fontosak.

Így és ezeknek a gondolatköröknek az ágyazatában született meg Individuális mitológia sorozatom. 1975-ben az individuum szabadsága és a személyes teljesítmény, a létezés mitologizálása, a nevesítés szintjén is fontos volt. Több mint két évig számtalan művemet; performanszot, fotót, ofszetet, rajzot és sorozatokat címeztem így.

Egy történet, arról hogy a 70-es évekbeli cenzúra finom és állandó jelenlétére rátapintsak. A miskolci kiállító térben rendezett 1978 évi kiállításomban, a 72 darab individuális mitológia című rajzom közül többet kiállítottam. A sorozat darabjait, mint egy mozgó film állóképeit, az ofszetekkel együtt raktam a falra. Ha ezeket az alkotásokat – az akkori korszakra jellemzően – mint grafika állítom ki, akkor az eredeti szándéktól megfosztva, szétesik az individuális mitológia konceptuális és elméleti struktúrája. Egy kiradírozott táncoló nő rajzává válik. Funkcióját és az alkotó szándékát vesztett művészet lesz. Mégis a kiállítás címe, egy túlbuzgó bürokrata miatt, nem lehetett, ahogy terveztem: Individuális mitológia, csak Drozdik Orsolya grafikái. A puha cenzúra kisiklatta a művet. Ezért a mű konceptuális szándéka, dokumentálhatatlanná és értelmezhetetlenné vált.

A kiállításról a képcsarnok több darabot megvett, ott már szerepel a művek és a sorozat címe: Individuális mitológia. Ebben a kérdésben már nem fogok hiteltelen narrátornak tűnni. Mint a bíróságon az okirat mutatja, hogy 1975-ben kezdtem a konceptet és a címet használni és kiradírozni a magamról készült rajzokat.

Mint tudjuk sok más tényt, a korszak csaknem egész történetét, aminek szemtanúja voltam és aminek elbeszélője vagyok, nehéz tényszerűen rekonstruálni. (de tényszerűség nélkül is) A fenti példa alapján az is látható, hogy miért. A művek és a rájuk vonatkozó elméletek csakis a művekkel összefonódva vállnak feltérképezhetővé.

Először az aktmodell és az akt, a meztelen nő művészet-oktatási szerepén kezdtem el gondolkodni, meg a saját testemről, fizikai létezésemről, majd a számomra nő-szerep- modellt kínáló szabad táncosokkal. Szerettem táncolni és a szabadságra is nagyon vágytam. A jeffersoni értelemben „az életre, a szabadságra és a boldogságra való jogot” követeltem magamnak. A meztelen nő képe, képmása, tehát a Vénusz ábrázolások önmagammal, saját testemmel való azonosítása, pedig a művészettörténeti elemzéseim során alakult ki. De talán azért, mert egy Vénusznak éreztem magamat. A szerelem istennőjével való azonosulás egyenes irányú következménye volt testi létezésemnek!

Én voltam a modell és annak rajzolója. Kiállítottam magamat, ahogy a modellt rajzolom. A boldogságot a szerelemben és a művészetben képzeltem el. Vénusz a szerelem istennője, ülhetett volna a traktoron is, de nem akart. Jogának érezte, hogy boldog legyen és nem a traktoron akart egyenjogúsodni, de a művészettörténetben igen. A testi létezés fiatalos forró tüze és a vágy arra, hogy értelmet adjak a művészetemnek, szenvedélyesen formálta a mindennapjaimat. Minden nap egy új ötlet, egy új munka és ezek mind egymásból következtek. Ezek után a történelem és az individuum egymáshoz való viszonya foglalkoztatott. Szűkített fókuszban: a politikai propaganda gépezet képeivel, diáival, diafilmjeivel, amelyek identitásom, történelem-tudatom befolyásolták. Azzal foglalkoztam ami a hatvanas és a hetvenes években közvetlen környezetem volt. Igen a propaganda, a diák, a tánc, a szabad tánc és a vasfüggöny. Na meg a nyugat.

10 éves koromtól rajzoltam és festettem, a művészet, a képzőművészet szempontjai fontosak voltak látásmódomban és a gondolkodásomban is. De művésszé az Individuális sorozatom által váltam.

Nincs ma már konceptuális és nem konceptuális művészet, minden gondolkodás és alkotás intellektuális tevékenység. Kell, hogy legyen koncepciója. Koncepció nélkül nincs művészet, festészet sincs. A tradicionális művészet is interdiszciplináris, intermediális és konceptuális.

Ebből a közegből 1978-ban kitéptem magamat, nyugatra indultam. Ami itt Budapesten és 1975 és 77 között, az indulásom előtt volt, azt az Individuális mitológia című sorozatomban foglaltam össze. Kicsit később 1978–79 között, az 1975–77 közötti felfedezéseimet kiegészítettem más sorozatokkal, amelyeknek Pornográfia és a Kiradírozott történelem címet adtam. Az Éva almáját rágcsáló Pornó Vénusz -amit már Amszterdamban készítettem 1978–79 telén- még nem nagyon különbözik az Individuális mitológia átfedésben levő, vagy egymásra vetített képeitől. Csak nagyobbra tudtam már nagyítani.

Néha ha a relatívan jól megőrzött és azóta ki nem nyitott archívumomban, a hetvenes évekből keresni kell valamit, akkor nagyon izgatott és zaklatott leszek. Összetorlódik sok emlék, az emlékezés zavarba ejtő kuszasága és a szándék, hogy abban rendet teremtsek. Semmi sem befejezett, semmi sem lezárt. Egy nyitott mű: művek kerültek a dobozokba, mappákba, ami meglep, felzaklat, sőt kétségbe is ejt. Majd visszacsukom, hogy nyugalmam visszaszerezzem. A korszak tele volt izgalommal, élettel és energiával, ami átsüt a dokumentumokon is.

Budapest, 2014





2014. márc. 7.

TV-rajzok - Tolvaly Ernő kiállítása

Kiállító művész: Tolvaly Ernő
Kiállítás címe: TV rajzok
Megnyitó: 2014. március 12. szerda 19:00
A kiállítást megnyitja: Hajdu István műkritikus, főszerkesztő
Megtekinthető: 2014. március 13 − 2014. április 7.
A kiállítás megvalósulását az NKA támogatta.


A 2014 szeptemberében a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum programjában életmű-kiállítással szereplő Tolvaly Ernő munkásságának egy szeletét bemutató kiállítás nyílik 2014. március 13-án a Neon Galériában. A NEO-ROSE sorozat ötödik állomásaként a művész TV rajzait láthatja a közönség.

A Neon Galéria sorozata a 70-es évek jelentős alkotói közössége, a Rózsa-kör művészei közül válogatja kiállítóit. Nem a „rózsás” munkákat kívánja bemutatni, hanem tágabb kontextusban merít az alkotók hetvenes évek közepétől, a nyolcvanas évek elejéig született munkái közül. A sorozat célja, hogy a meglévő ismeretek tükrében új szemmel, új szempontokat bevezetve vizsgálhassuk meg a korszakot. Egy retrospektív válogatás lehetőséget ad találkozni régen, vagy soha be nem mutatott művekkel. Tolvaly Ernő esetében a medialitás problémáit körüljáró TV-rajzok láthatók egy hónapon át a Neonban.

A kiállítás egyúttal beharangozója a Ludwig Múzeumban 2014 szeptemberében nyíló, nagyszabású Tolvaly Ernő életmű-kiállításnak. Ez a példaértékű együttműködés a Neon Galéria és a Ludwig Múzeum között reményeink szerint új megvilágításba helyezi az életművet, amely először a Ludwig Múzeumban lesz látható a maga összetettségében.

Tolvaly a magyar képzőművészeti élet titokzatos alakja. Csendes személyisége ellenére az 1970-es évek óta 2008-ban bekövetkezett haláláig nagy hatást gyakorolt pályatársaira művészként, szervezőként és tanárként. A főiskolai évei alatt meghatározó tagja a Rózsa-körnek és a későbbiekben is aktívan részt vett a magyar művészet progresszív csoportjainak megmozdulásaiban, mint amilyen a Mini Galéria és a Rabinec volt.


A kiállítás-sorozatban Tolvaly Ernő művei Lengyel András munkái után kerülnek a galéria falaira. A két alkotó jó barátságot ápolt, közös alkotásokat is hoztak létre, mint a kiállításon is látható, illetve a Ludwig Múzeum gyűjteményében is megtalálható Budapest-Athén vonal.

A sorozatban eddig Sarkadi Péter, Károlyi Zsigmond, Halász András, Lengyel András kiállítását láthatták. Tolvaly Ernőt majd Drozdik Orsolya munkáinak bemutatása követi. 


2014. jan. 26.

Nyílt tér - Lengyel András kiállítása



Interjúrészlet
„– A Rózsában te mit csináltál?
– Azon a nyáron jártam Görögországban. Ernővel megbeszéltünk egy konkrét időpontot, hogy bárhol is leszünk, abban a pillanatban készül mind a kettőnkről egy-egy fotó. Én észak felé fordulok, ő pedig dél felé és megkérünk valakit, hogy fotózzon le bennünket ugyanabban a pillanatban. Itt arról volt szó, hogy egymásra gondolunk, egymás felé nézünk, mögöttem látszik a fotón az, amit az Ernő láthatott volna. Aztán még Isztambulban készítettem két diafelvételt.

A Boszporuszon van egy híd, amelyiknek az egyik vége Európában, a másik vége Ázsiában van, ez az Európa-híd. Mind a két oldalon lefotóztam függőleges objektívvel a kék eget. Két tökéletesen egyforma kék diakocka lett az eredmény. A Rózsában ezeket vetítettem a mennyezetre. A baráti társaságba beviszek mindent, ami számomra fontos. Úgy folytatódott, hogy Ernő kivitte az utcára a diavetítőt és Budapest egére felvetítette Isztambul egét.
Mindezt én úgy értelmezem, hogy benned van valami erős vágy a totalitásra, ezekbe a kis leszűkített eszközökbe mindig valami óriásit akarsz belevinni, hogy ezek a távoli pólusok egyetlen egy pontban egy kis lapon találkozzanak.
– Görögország és Budapest összekapcsolása az időben, azonos idő és távoli tér. A Föld két távoli pontjának összekapcsolása gondolatban és egy vonalban. Csak később derült ki számomra, hogy ebben mennyivel több lehetőség is van. A korábbi háromszögek még tiltó jelek, közlekedési táblák voltak. Felhők és bogarak a veszélyt jelző háromszögben. Akkor valóban azt gondoltam, hogy a természeti jelenségek veszélytelenek, és egészen más veszélyek fenyegetnek. Beláttam, hogy egyúttal magamnak is kitettem táblákat és korlátokat. Amit megcélzok, az valami abszolút, valami szublimált. Egyszerre tágasság és valami kristályos sűrítmény. Meditációs objektumot próbálok létrehozni, de azt is tudom, hogy ennek a végső kimenetele a képnélküliség…”
Simon Zsuzsa beszélget Lengyel Andrással, 1981


NEO-ROSE IV. - Alfejezetek a magyar konceptuális művészet első fejezetéből
Kiállító művész: Lengyel András 
Kiállítás címe: Nyílt tér
Megnyitó: 2014. január 30. csütörtök 19:00
A kiállítást megnyitja: Halász András festőművész
Megtekinthető: 2014. február 3. - 2014. marcius 7.

NEO-ROSE IV. - Subchapters from the first chapter of Hungarian conceptual art
Exhibiting artist: András Lengyel
Title of the exhibition: Open Space
Opening: 30 Január 2013 7:00 pm
Opening speech: András Halász painter
On view: 3 February 2014 - 7 March 2014

A kiállítás megvalósulását az NKA támogatta.