2015. dec. 6.

Szekvencia, szimmetria, körszalag - Bernát András kiállítása · Sequence, Symmetry, Round stripe - Exhibition of András Bernát





Megnyitó · Opening: 2015.12.10. csütörtök 19:00
Megnyitja · Opening speech: Hajdu István műkritikus, főszerkesztő · art critic, editor in chief
Megtekinthető · On view: 2015.12.11. - 2016.01.05.

Nyitva tartás: hétfőtől péntekig 14-18 óráig








2015. nov. 9.

Hencze Tamás - Formázott képek a 80-as évek elejéről · Shaped pictures from the early '80s

Megnyitó · Opening: 2015.11.11. szerda · Wednesday 19:00
Megnyitja · Opening speech: Bak Imre festőművész · painter
Megtekinthető · On view: 2015.11.12. - 2015.12.07.






2015. okt. 9.

Európai 2.0 · European 2.0 (1985-2015)



Vernisszázs a Fészek Galériában: 2015. október 15. csütörtök 17:30

Megnyitó a Neon Galériában: 2015. október 15. csütörtök 19:00
Köszöntőt mond: H.E. Gajus Scheltema úr, a Holland Királyság Nagykövete 
Megnyitja: Johan van Dam
Megtekinthető: 2015. október 16. - 2015. november 06.

European 2.0 (1985-2015)

Vernissage at Gallery Fészek: 15. October 2015. 17:30

Opening at the Gallery Neon: 15 October 2015 7:00 p.m.
Welcome speech: H.E. Mr. Gajus Scheltema, Ambassador of the Kingdom of Netherlands
Opening speech: Johan van Dam
On view: 16 October 2015 - 06 November 2015


Henk Peeters harminc évvel ezelőtti katalógusszövegét ezekkel a szavakkal fejezi be: "Ne legyen ez a vége. Ez ne legyen a vége!"
Nem lett vége.
Nyolc festő, négy holland és négy magyar művész harminc évvel ezelőtti kiállítása ismétlődik, illetve folytatódik most két budapesti helyszínen, a Neon Galériában és a Fészek Galériában. A Neonban rekonstruálják a régi kiállítást, a Fészekben a művészek mostanában készült műveit tekinthetjük meg. 
1985-ben két holland városban Arnhem-ben és Nijmegen-ben állított ki Ádám Zoltán, Bernát András, Bullás József, Walter van der Cruijsen, Ad van Hoof, Mazzag István, Tom van der Noordt és Peter Simons de Thouars. A rákövetkező évben, 1986-ban Budapesten, szintén két helyszínen a Fészek Galériában és a Képzőművészeti Egyetemen ismétlődött meg a kiállítás. 
Mielőtt belevágtam e szöveg megírásába, természetesen elolvastam a harminc évvel ezelőtti katalógust, mely holland részről Henk Peeters, magyar részről Hegyi Lóránd egy-egy szövegét tartalmazza. Teljesen ledöbbentem, hogy mennyire különböző aspektusból közelítettek a témához, Henk Peeters csakis a kontextusról gondolkodik, kelet-nyugat, szocializmus-kapitalizmus, irányított-nem irányított művészet felől vizsgálódik, egyáltalán nem beszél a művekről, Hegyi Lóránd viszont nagyon pontos és éles látó szemével csak a kereten belül mozog, műveket elemez, illetve pár mondatban említést tesz a magyar avantgarde művészet megítéléséről Nyugat-Európában. Bevallom, hogy egy nemzetközi, csoportos kiállítás esetében több értelmét látom az előbbi megoldásnak, tehát, hogy a két kultúra különbözőségeiről és azonosságairól értekezzünk, főleg a harminc évvel ezelőtti szituációt ismerve, mikor e két ország még két különböző "táborba" tartozott egy vasfüggönnyel elválasztva, melyről oly sokat lamentál Henk Peeters a katalógusban. 
1989-ben megtörtént a rendszerváltás Magyarországon, lebontottuk a vasfüggönyt, elvileg korlátlanul utazhatunk a világ bármely országába. A szocializmussal együtt megszűnt az a művészetpolitika is, mely a művészetet nevelési feladatokkal ruházza fel, és ezzel nagyjából kizárta a végleteket, átlagos színvonalú művészetre törekedve. Viszont érdekes módon hiába történt meg a rendszerváltás, a művészet mai napig politikai csatározások terepe hazánkban, csak pár példát említek: művészeti intézmények élére sokszor nem szakmai, hanem politikai kinevezésekkel kerülnek személyek, a művészek jelentős része egyes helyeken nem hajlandó kiállítani a hely "politikai hovatartozása" miatt, vagy elutasítja, hogy állami pénzekért pályázzon. A klíma a művészeti életben ma is ellentmondásokkal telített, és talán még bonyolultabb, mint harminc éve, mikor artikuláltabbnak tűnt minden a mai maszatossághoz képest. 
A holland kortárs művészetet csak foltokban ismerem, de egyik legkedvesebb művészem holland: Christa Membrandt, és a budapesti Ludwig Múzeum nemzetközi osztályán eltöltött két évem alatt többször szembesültem a virágzó holland-magyar művészeti kapcsolatokkal.
Mostani feladatom a négy magyar festő bemutatása, főleg arra fókuszálva, hogy mennyiben és miként változott művészetük az elmúlt harminc évben. Hegyi Lóránd a magyar transzavantgarde harmadik hullámaként tartotta számon Ádám Zoltán, Bullás József és Mazzag István festészetét, mindhárman a hazai heftige Malerei követői, Bernát András művészete Hegyi megközelítésében kilógni látszott e sorból, bár ő is, miként a másik három művész Kokas Ignác tanítvány. Ádám, Bullás és Mazzag az előző transzavantgarde nemzedékekhez képest - Nádler István, Bak Imre, Birkás Ákos, Hencze Tamás, illetve Kelemen Károly, Halász Károly, Vető János, Méhes Lóránt - ösztönös, természetes kifejezésmódként, anyanyelvi szinten beszélte e stílust, melynek az indulatos, vad ecsetkezelés, a radikalizmus és provokáció, a közvetlenség a fő jellemzői. Ebben a festészetben minden megengedett, nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé.
Ádám Zoltán művészete lelki, tartalmi szempontból nem sokat változott az elmúlt három évtizedben, viszont ő az egyetlen a négy művészből, aki sok más műfajban - szobor, installáció - is kipróbálta magát. Rendkívül érzékeny művész, mérhetetlen empátiával, egész művészetét belengi, átjárja az intimitás és egyfajta kreatív szomorúság, minden munkájából sugárzik a szeretet, a törődés, az odafordulás, az aprólékos megmunkálás. Már a nyolcvanas években lehetett sejteni, hogy a festészeten kívül más műfajban is alkotni fog, festményein gyakran alkalmazott applikációt, különböző anyagokat, papírokat, vászondarabokat helyezett a képfelületre, vagy átlyukasztotta azokat. Festményein sokszor feltűnik az emberi figura, vagy annak egy részlete, de nem egyértelműen, inkább csak sejthető, érezhető a jelenléte. Ádám Zoltán az egyik alapítója az 1989-90-ben alakult Újlak csoportnak, több művész (Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter stb) együttműködésének, közös munkájának számtalan kollektív és egyéni kiállítás lett a gyümölcse. A csoport vonzódott az üres terekhez, kiállításaikat konceptuális szellemiség, arte poverás anyaghasználat és végtelen szabadság jellemezte, amit azért is említek, mert a csoport működése pont a rendszerváltás utáni pár évre esett. A közösségi szellem mellett a transzcendens, szakrális dimenzió is jelentős Ádámnál, vonzódik a középkori és a reneszánsz művészethez, ugyanakkor a modernizmus társadalmilag érzékeny, humanista vonulatához is, de az ősi művészet szorongást feloldó, primordiális természetét is hordozzák művei. Ádám Zoltán művészete kapcsán az elmúlt évek számomra egyik legfontosabb mondata jut eszembe Grant Kester tollából: "a művészet feladata az, hogy felrázzon minket észlelési önelégültségünkből, és arra késztessen, hogy más szemmel nézzünk a világra." 
Bernát András művészete teljesen következetesen halad már lassan négy évtizede. A nyolcvanas években a tájképeken kívül a női test érdekelte, de az is, mint egyfajta táj, melyet fel kell térképezni, viszont Bernátnál a tájnak is mindig erotikus jellege van. A nyolcvanas években eszmélt rá, hogy az erotikához vagy érzékiséghez nincs szüksége testre, mert az erotika egy érzet, egzisztenciális tapasztalat, ereje személytelenségében rejlik. Ezekben az években a figuralitással még nyomokban találkozhatunk, még beszélhetünk realista dolgokról, de azok absztrahálása már megtörténik. Mindig furcsa, bizonytalan téri látvánnyal van dolgunk e festészetet illetően, a nyolcvanas években készült Fák között vagy Fenn-lenn szokatlan beállítású, a részletek végtelen felnagyítása miatt a figuratív és absztrakt határmezsgyéjén helyezkedő művek. Bernát festészetének egyik legjelentősebb momentuma az lett, hogy a fényvisszaverődésre bazíroz, tehát a szemlélő helyzete alakítja a látványt, az elképzelt világok vagy történetek száma csak attól függ, hogy mennyi időnk van szemlélődni. Festészetének uralkodó motívuma először az egyenes volt, majd pár évvel ezelőttig a csavart, örvénylő forma dinamizmussal, mozgással telítve, melynek helyét mára ismét visszafoglalták az egyenesek, melyek metszhetik egymást, kristályszerű architektúrák, szalagok születhetnek. Most kiállított 2015-ös képein ölelkező végtagokat, kezeket-lábakat látok, míg azelőtt inkább univerzumokat véltem felfedezni művein. E festészettel kapcsolatban a legfontosabb jelzők: az összefüggő felületre törekvés, az üresség és a saját szerkezet eltüntetése, a végtelenség érzékeltetése és virtuális tér teremtése. Univerzalizmus, holisztikus szemlélet és metafizikus titokzatosság nyilvánul meg Bernát András művészetében. 
A négy festő közül talán Bullás József festészete változott a legtöbbet a három évtized alatt, de csak formailag. Az újfestészetben alkalmazott széles ecsetvonások, gesztusok, faktúra teljesen eltűnt művészetében és átadta a helyét egy finomabb, az emberi kéztől, emberi beavatkozástól mentes, inkább a számítógépek világára emlékeztető festészetnek, de csak emlékeztető, mert nem a komputervilágról szólnak művei, hanem a festészet határainak kereséséről. A nyolcvanas években festészetének két fő iránya bontakozott ki, az egyik inkább expresszionista, felkavaró, erős színek és fekete kontúrok használata jellemezte, a másik líraibb volt, az új festőiség kolorizmusával. Olyan szempontból mostani és harminc évvel ezelőtti képei mutatnak rokonságot, hogy Bullás legfőbb törekvése az elbizonytalanítás, hogy elmozduljunk, kimozduljunk a megszokottból, s a figurális festészetében is törekedett erre az elbizonytalanításra a hagyományos kompozíció alapján szerveződő képépítés elvetésével. Rám óriási hatással vannak mostani képei, teljesen kibillentenek, csak egy részüket tudom "élőben" nézni, epilepsziás lévén rosszul leszek tőlük. (Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mikor meglátogattam Bullást a műtermében, a festmények egy részét le kellett takarni.) Bullás keleti utazásai során (Görögország, Törökország, Örményország stb.) figyelt fel az ornamentika erejére, - főleg korai örmény miniatúrákat és kelta motívumokat tanulmányozva - és távolodott el az ábrázoló festészettől, hogy belekezdjen egy olyan absztrakt festészetbe mely ötvözi a nyugati konstruktivizmust a keleti ornamentikával.  
Bullás e képeit felfesti egy szigorú, geometrikus rendszerben, majd egy hengerrel szétkeni őket, így érve el azokat az átmeneteket melyeket képein láthatunk, egy megfoghatatlan, fókuszálhatatlan teret hozva létre. A "retina gyilkos" képek a fókuszálhatatlanság, a valőrök és a komplementer színek használatával érik el hatásukat. Az Altamirai barlangban, Afrikában és Ausztráliában is találtak az ősember által készített pöttyöket vadászjelenetek mellett, melyek Bullás pöttyeihez hasonló hatással rendelkeztek. A jelenség valószínű magyarázata, hogy transzba estek vadászat közben, és ezt a más állapotot szintén újra akarták élni, tehát vizuálisan lőtték magukat.  
Bullás művészetében a posztmodern újraértelmezés helyett a saját szem, az újralátás kerül előtérbe. Terei nyitottak, repetitívek, és csakis a szemen keresztül jutunk el egy ismeretlen világba.
Mazzag István az egyik legmerészebb kolorista a magyar festészetben, színpárosításban nem ismer lehetetlent, lila narancssárgával, rózsaszín neon zölddel, lila sárgászölddel és pirossal és mindezeket néha még némi arannyal megfűszerezve tálalja: vattacukor és diszkóérzés. Mazzag radikálisan önálló képi világot teremt, a négy festő közül ő a legindividuálisabb, legfüggetlenebb, talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy pimasz festő. Élmény-festészet a művészete, hangulatokat, érzelmeket tár fel mindenfajta szégyenlősség nélkül. Bernát művészetéhez hasonlóan nagyon erotikus festészetről beszélhetünk, tulipánjai, liliomjai egyszerre gyönyörű virágok és csábítóan kitárulkozó női nemi szervek. Mazzag figurális festészete olykor véletlenül absztrakcióba fordul, valószínűleg a hirtelen, élményszerű, benyomások által vezérelt, impresszionista jellege miatt. Egyszerre konkrét és absztrakt a gátlástalansága végett, 2014-es Tájkép című festményén ez jól tetten érhető. Romantikus és szenvedélyes, mint kedvenc festője Caravaggio, akinek egyik képét meg is festette, egyébként Mazzagot nem érdekli a művészettörténet, azok kategóriái, a kontextust sem figyeli, ő ösztönösen festi amit megél. Diszkós, neonosan vibráló színei, világító spray-i jól kifejezik a városi, nagyvárosi életérzést, annak zűrzavarát és hangulatát, 1985-ös Budapest című festményén is ezt látjuk. Körülbelül tíz éve kezdett el digitális festményeket létrehozni, melyek számítógéppel készültek digitális fényképezőgéppel készült felvételek alapján. Bulláshoz hasonlóan Mazzag is beépítette művészetébe a számítógépek által okozott hatást, nála eszköz a technika, Bullás festészete viszont emlékeztet a számítógépek által vezérelt világra.
Farkas Viola



2015. aug. 27.

Bejáratlan terek - Losonczy István kiállítása


Kiállító művész: Losonczy István
Kiállítás címe: Bejáratlan terek
Megnyitó: 2015.09.10. csütörtök 19:00
Megnyitja: Gálosi Adrienne, esztéta
Megtekinthető: 2015.09.11. - 2015.09.25.


Több, mint egy év kihagyás után, október vége felé kezdtem hozzá az utolsó, extrém munkaidejű menetnek, a tó felőli négy fatörzs megfestésének. Hetente két napra lejártam Pécsre tanítani, de egyébként minden lehetséges időmben dolgoztam, s nagyjából, ahogy terveztem, május végére lettem kész velük. Festés közben igyekeztem mindig a közvetlenül előttem álló feladatokra koncentrálni és bármennyire is kívántam néha, az öt hónap alatt sem ezen a képen, sem másikon, semmi másba nem fogtam bele. Ahogy a mintázat lépésről lépésre, mindig lentről felfelé haladva, fénylő kígyóbőrként lassan felfeszült az évekkel korábban híg aláfestéssel vázlatolt törzsekre és ágakra, a folytatással kapcsolatos elképzeléseim is egyre világosabban körvonalazódtak. Ősszel, elsősorban még csak a következő résztávon gondolkoztam festés közben, mert az nyilvánvaló volt, hogy a második fa fontos összekötő kapocs lesz a már elkészült előtér nagy kiterjedésű, egymástól karakteresen különböző mintázatai és az egyre csökkenő méretarány miatt egyre egyszerűbb alakzatokból felépített távolabbiak között. A gondosan kikevert színsorokat alumínium tubusokba töltöttem, ezért aztán fél óra alatt, friss olajfestékből bármikor, újra és újra, fel tudtam építeni az egész, összetett, mégis áttekinthető színrendszert a palettán - amelyről persze előtte lekapargattam az előző heti maradékot. Többször is eszembe jutott akkoriban, hogy beteget jelentek a munkahelyemen és festek tovább, de mivel a nyolc év alatt iskolaidőben még egyszer sem voltam beteg, inkább meggyőztem magam arról, hogy - mivel minden egyéb változatlan - a rendszeres heti megszakítások akár élettelibbé is tehetik az alakuló mintázatot. Mire télre fordult az idő, belefoghattam a második fatörzs festésének előkészítésébe. Pontosan ugyanazt a három (arany-ezüst, sötét-világos) színsort kevertem ki és tubusoltam be újra, csak ezúttal eltérő alapanyagokból dolgoztam: az első törzs sűrű kadmiumvörös keverőszíneit áttetsző rózsákkal és lazúros bordókkal helyettesítettem úgy, hogy ugyanolyanok legyenek, de mégis legyen köztük valamilyen, alig észrevehető különbség. Azért volt erre szükség, mert már a két bal oldali fát is különböző palettával és technikával festettem évekkel korábban, egyrészt, hogy érzékeltessem a távolságot, másrészt hogy a közeli fák minél inkább önálló egyéniségek lehessenek úgy, hogy ezen a festményen legalábbis, valamiképpen mégis nyilvánvalóan összetartozzanak. Szerencsém volt, mert addig még soha, egyszer sem fordult elő, ami abban az államvizsga időszakban: talán a tavaszi diplomázás megnövekedett vonzereje miatt (végig büfé és közvetlen utána nagy kiállítás az M21 Galériában) egyetlen opponensi, vagy konzulensi véleményt sem kellett írnom. Karácsonyt leszámítva, így több mint két hónapig megszakítás nélkül dolgozhattam és a tavaszi szemeszter kezdetére el is készültem a második fával, amelynek összenőtt, szabályos lyukat formáló ágát a gyerekkoromból, Római-partról importáltam a képbe. Az alsó karját a valóságban, a parkoló autók miatt még a nyolcvanas években levágták, de a lyuk, amivel tizenkét évesen az első és utolsó búcsúlevelem fogalmazása közben is szemeztem az ablakunkból, ma is látható. Az utolsó két fa végül, valóságos rémálom közepette készült. Az összeszűkült határok közt formálódó puzzle-t testvérem, Máté kurta kemoterápiája és kegyetlen, húsvéti haláltusája közepette is építgettem. Hétfőn este, hat nap után először, és mint másnap hajnalban kiderült, utoljára, váratlanul rám nyitotta a tekintetét. Három héttel azelőtt, több mint fél év után járt a műtermemben, győzött a pingpongban és láttam, hogy ő is látja, hogy a panorámát időközben elárasztotta a fény, hogy már szinte önmagát építi a kép és jó eséllyel nem marad félbe, valamilyen konceptuálisan szublimált állapotba rendeződve, hanem most már végig fog haladni, lehet lezárása az ügynek. A nagy áttörést, a fémkerítés üveggé alakulását ő már nem láthatta, de azt biztosan, hogy az építészeti elemek színes-szürkéinek viszonylag kis rizikófaktorú korrekciójával, kis szerencsével és odafigyeléssel kiegyensúlyozhatóak lesznek a fényviszonyok és talán a három kicsi árva gyerekének is a szemébe tudok nézni majd.

A vége szinte magától értetődő volt, mint a snookerben lehet egy century break záróakkordja, mikor a játékosnak nem marad más dolga, mint a színes golyókat szép sorban elpakolni. 
Losonczy István

A téma
Az utolsó körömet futottam a parti platánsoron, amikor egyszerre, mintha üvegfalba ütköztem volna, benne álltam a képben. Évek óta méregettem a témát és akkor is, eleve azért éppen ott edzettem, hátha anaerob állapotban, az endorfin-sokk fényében megtalálom, amit egészen addig hiába kerestem: az alkalmas látószöget, ahonnan érdemes/lehetséges lenne ezt a gyönyörűséget megfesteni. Földbe gyökerezett lábbal álldogáltam még egy darabig, majd hazaszaladtam, gyorsan letusoltam és már loholtam is vissza a partra. Azonnali szénvázlat! - suttogta idebenn az ismerős hang – nehogy elillanjon a pillanat! Kisebb, B4-es tömböt vittem csak a nyaralásunkra, így, mire a naplemente és a nézőponthoz legközelebbi kertben kezdődő halsütögetés füstje felriasztotta a sövényben és a vízelvezető árok mélyén kitikkadtan szunyókáló szúnyoghordákat, el is készültem a rajzzal. A megoldás kulcsa a platánsor fonyódligeti öbölre nyíló, csillámló fényözönnel elárasztott délnyugati végében álló öltözőkonténer, ez már ebben a méretarányban is világosan beigazolódott. Egészen addig utáltam ezt rémséget, a bádogbudit, amely ma is pontosan ugyanolyan csálén áll masszív betonlábain, ahogy a Kádár-rendszerben a tanácsi melósok letették a teherautóról. Rajzolás közben kezdett tudatosulni, de legalábbis komolyabban körvonalazódni, hogy valójában mi „változott át” rajta és a környezetén a látomás pillanatában és miért pontosan ebből és csak ebből a nézőpontból látszik az egész „ennyire másmilyennek” – már azon túl, hogy éppen az előtt a régi nyaralóépület előtt ütköztem bele, amelyben apám gyerekkori barátja, az egykori, normafai futótársaság fül-orr-gégész vezéralakja tölti szikár, sportos nyugdíjas éveit. Csakis véletlen egybeesés lehet, gondoltam, hiszen nincs az a személyes rajongás, vagy elfojtás, ami e felfénylést önmagában indokolná. Ennél sokkal lényegesebbnek látszott, hogy a csónakkikötő mértani formája abból a távolságból intenzívebben viszonyult az alagút végében álló konténer arányaihoz, mint bárhonnan máshonnan és a látvány középterébe ékelődő megszakítás mögött kirajzolódó fasor koronája is, abból a látószögből éppen befért az innensők boltívei alá. Na meg, ami a visszatekintve talán a legfontosabbnak látszik (bár azt nem tartom valószínűnek, hogy ennek a körülménynek a jelentősége már akkor tudatosult volna): hogy a csónakkikötő helyének megtalálásával kezelhetővé vált az addig legalábbis legelrettentőbb problémám, hogy az előtér és a háttér háncs-mintázatait, már ha valóban ki szeretném fejezni a téma valóságos tagoltságát, hogyan különböztessem meg, és hozzam ugyanakkor törésmentesen végigívelő összefüggésbe.
Ténylegesen nekiállni viszont, bár természetesen nagyon fellelkesültem, hogy milyen klassz témát találtam, azokban az években egyáltalán nem volt lehetőségem. Akkor már másfél éve egyáltalán nem festettem, mivel a doktori értekezésemet írtam az addigi festményeimről, amit meg is védtem, majd kisvártatva tanítani kezdtem a PTE MK festő tanszékén - szakmai főtárgyat nappali és levelező szakon, valamint anatómiát, színtant és festészeti anyagismeretet. Évente-félévente részt vehettem ugyan a Zsolnay-gyárban a Színerő mesterkurzusokon és az ott készült munkák tanulságai mentén először csak a nyári, iskolai alkotótáborokban, majd egyre inkább otthon, a műteremben is fel tudtam valamelyest szabadulni, de annak az életvitelnek a folytatására, amely a tanítást megelőző/megelőlegező évtizedemet jellemezte, vagyis amikor minden nap egész nap festettem, semmiképpen nem volt lehetőségem. Ahogy, következésképpen, annak a festészetnek a folytatására sem. És mivel nem folytattam azt a festészetet, természetszerű, hogy témák sem jöttek, kiapadt a forrás. A balatoni platánsor, amit továbbra is, közvetlenül nekem címzett témalehetőségnek tartottam, két évvel az után, hogy a festésből írásra váltottam, 2007-ben, a pécsi munkába állásom előtt mutatta meg magát, a fent említett körülmények közt. Így, már csak azért sem hagyhattam figyelmen kívül, mert legbelül, azaz az évek során bennem otthonra lelt festő számára, akkor már bizonyára világos volt, hogy mi vár reá, hogy ki tudja meddig, de jó darabig biztosan, legfeljebb csak álmodozhat arról, hogy ebbe, vagy bármilyen hasonló volumenű vállalkozásba szakszerűen belefoghat, ezért a legjobb, vigasztaltam magam, ha a témát talonba teszem egy időre.
2008-ban ugyan, nagy nehezen be tudtam fejezni egy kisebb, 55x40 cm-es változatot, de nem voltam maradéktalanul elégedett. Működőképesnek éreztem a gyors ecsetvonásokkal felrakott gyepszőnyeg és a platánok aprólékos munkával éles határokig festett mintázata között kialakult feszültséget és, hogy fényviszonyaiban leginkább a vihar előtti csendet idézi, mégis azt éreztem, hogy ennél jóval több van a témában. Nem sokkal ezután azonban találtam egy, látszólag teljesen banális absztrakt színmező festészeti problémakört, amely aztán évekre lekötötte a figyelmem. Igazából ennek köszönhetem, hogy annyi év után végre tényleg visszakerültem a „menetbe”, vagyis mikor folyamatosan festek és az egyik kép hozza a másikat. A pécsi hallgatóim tekintetében is láttam, hogy kezdem visszanyerni az önbizalmam. Így történt, hogy bár az absztrakt ügyeimet messze nem zártam le, sőt éppen csak bemelegedtem a játékba, mégis, vagy talán inkább pont emiatt, vettem egy nagy lélegzetet és nekiálltam előkészíteni egy nagyméretű, panoráma-változatot is. A falon egymás mellé ragasztottam három csomagolópapírt majd, kis nézegetés után, széltében kibővítettem eggyel. Bele is kezdtem a rajzolásba, de egy idő után azt éreztem, hogy még mindig nem elég tágas a tér, ezért inkább kiradíroztam az egészet és egy ötödik papírt is felragasztottam a többi mellé. Ezt a méretarányt már inspirálónak találtam és pár nap alatt el is készültem vele. Menet közben, a centrális perspektíva enyészpontjának – a konténernek – addigra megtalált helyére, átszúrt ragasztószalaggal hosszú cérnát erősítettem, majd a képhatáron túl, rajzszegekkel kijelölt külső enyészpontokat is ugyanígy felszerszámoztam cérnaszálakkal és e praktikus segédeszköz segítségével pontosítottam a partvonal, a pad, a fák, a kerítések és a házak helyét. Ezután ugyanabban a méretben vásznat feszítettem, majd négyzetrácsos módszerrel átvezettem rá a vázlat fő vonalait és először egészen híg színekkel, részletezve előfestettem a teljes kompozíciót. Az önmagában is több hónap munkával járó aláfestés azért volt szükséges, hogy mielőtt nekiállok véglegesre festeni a képet, meghatározhassam az egyes képelemek végleges helyét, pontosítsam a síkmértani kapcsolódások rendszerét és nem mellesleg, hogy az ebben a munkafázisban felrakott színek majd itt-ott elővillanhassanak a hónapokkal, vagy akár évekkel később rákerülő záró, sűrűbb színréteg(ek) ecsetvonásai közt.

Közben, az egyszerre koncentráltabb és kiterjedtebb absztrakt-minimalista festészetet is fejlesztettem, viszont ezek a képek ekkor már főleg Pécsett, az anyagismeret kurzus kapcsán tartott, gyakorlati demonstrációim során készültek, otthon a műteremben pedig elsősorban a platánoson dolgoztam. Nem kellett kibújnom a bőrömből és a vonatúton hétről hétre, oda-vissza átváltozni és visszavedleni figuratív festőből non-figuratív festőbe: a színmezős képeimen kifejlesztett technológiai rutin ugyanis (amelyhez egyébként, a korábbi figuratív festményeim készítése során formálódó eszköztár és módszerek vezetettek el) a lényegét tekintve egy tőről fakad avval, amit a platános képen alkalmaztam: végeredményben ezen is, azon is színmezők, színátmenetek láthatóak, melyek éles határok mentén találkoznak.

Losonczy István

2015. jún. 4.

MÉHES LÓRÁNT - Fotók a hetvenes évekből · Photos from the seventies

NEO-ROSE VIII. - Alfejezetek a magyar konceptuális művészet első fejezetéből
Megnyitó · Opening: 2015.06.11. csütörtök 19:00
Megnyitja · Opening speech: Vető János NahTe
Megtekinthető · On view: 2015.06.12. - 2015.07.31.








2015. máj. 8.

Ulay - Irritáció · Irritation

Megnyitó · Opening: 2015.05.14. csütörtök 16:00
Kurátor · Curator: Tevž Logar
Megnyitja · Opening speech: Tevž Logar
A kiállítás az OFF-Biennále keretében valósul meg.


Ulay 1976-ban ellopta Carl Spitzweg "The Poor Poet" (A szegény költő) című művét a berlini Neue Nationalgalerie épületéből, majd egy kreuzbergi török család nappalijában helyezte el. A “német lélek szimbóluma”-ként emlegetett mű eltulajdonítása Ulay szimbolikus demonstrációja a német identitás ikonjai ellen

A There is a Criminal Touch to Art  című akció Ulay művészi gyakorlatának kritikus darabja, mely nagyon határozottan kommentálja és kérdőjelezi meg Németország 70-es évekbeli társadalmi és politikai légkörét. Az akció kiindulópontja egy műtárgy-lopás, amit maga Ulay követett el 1976-ban; Carl Spitzweg "The Poor Poet" (A szegény költő) című művét tulajdonította el a berlini Neue Nationalgalerie épületéből. A “német lélek szimbóluma”-ként emlegetett mű eltulajdonítása és annak elhelyezése egy kreuzbergi török család nappalijában Ulay szimbolikus demonstrációja a német identitás ikonjai ellen. Emellett pedig a 70-es években Németországban élő emigránsok és családjaik nehéz helyzete miatt aggódó művész hitvallása és pozíciójának rendkívül direkt megfogalmazása Az OFF-Biennále Budapest keretében megvalósuló kiállítás, mely Ulay művészi gyakorlatának általános etikai elkötelezettségét kívánja bemutatni, egyben az 1976-os akció első mélyebb értelmezésére tett kísérlet is.

Kapcsolódó program: filmvetítés és beszélgetés Ulay-jal
További információ:
http://ubumexico.centro.org.mx/video/Ulay_ActionIn14PredeterminedSequences_1975.mp4
Ulay (1943, Solingen, Németország) Amszterdamban és Ljubljanában él és dolgozik  www.ulay.si/)


The core of the action performed by Ulay in 1976 is an "art theft" of Carl Spitzweg’s painting "The Poor Poet" from the Neue Nationalgalerie. The theft of the “symbol of the German soul” and its installation in a Turkish family’s living room in Berlin) is a symbolical demonstration of an artist against Germany´s identity icons.

As part of the OFF-Biennále Budapest in Budapest, which was initiated by group of individuals both as a reflection to the current social political climate in Hungary, as well as a critique, the solo exhibition of Frank Uwe Laysiepen – Ulay is conceptualised around his action ‘There is a Criminal Touch to Art’ in Berlin back in 1976.

Besides the fact that the following action is one of the crucial points of Ulay´s artistic engagement,  it very directly comments and requestions social and political climate of Germany in the 70´s.  The core of the action performed by Ulay in 1976 is an "art theft" of Carl Spitzweg’s painting "The Poor Poet" from the Neue Nationalgalerie. The theft of the “symbol of the German soul” and its installation in a Turkish family’s living room in Kreuzberg (a district in Berlin) is not just a symbolical demonstration of an artis who was against Germany´s identity icons, but gives a very direct comment on the artist´s concern over the difficult situation of immigrants and their families in Germany in the 70s. The exhibition conceived for OFF-Biennále Budapest will be the first in depth presentation of the following action, trying to show it´s different layers, but on the other hand exhibition also strives to show the ethical engagement of Ulays artistic practice in general.

Participants: Ulay
Curator: Tevž Logar
Organizer:
Accompanying programs: screening and discussion with Ulay
Further info:
http://ubumexico.centro.org.mx/video/Ulay_ActionIn14PredeterminedSequences_1975.mp4








2015. márc. 9.

Komoróczky Tamás - Piros a vér / a vér mintázatai · The Blood is Red / The Patterns of Blood


Megnyitó · Opening: 2015.03.12. csütörtök 19:00
Megnyitja · Opening speech: Gulyás-Kovács Attila biológus
(a megnyitó szövege lentebb olvasható)
Megtekinthető · On view: 2015.03.13. - 2015.04.30.




A kiállítás egyik alapja a Bluten Tag! című videómunka, amely először a berlini 'Kritika és Krízis #3 – A testvériség ornamentikája' c. kiállítás sorozat részeként lett bemutatva 2014 végén, a berlini CHB-ben. 

A videó egy időben és kulturálisan sem meghatározható nézőpontból (jövőböl?) tekinti át napjaink és a XX. század vérrel kapcsolatos fogalmait, megtörtént eseményeit, kifejezéseit. A felolvasó narratíva a kívülálló pozíciójából idézi és próbálja értelmezni a vérrel kapcsolatos biológiai, természettudományos, vagy a náci időkben kreált és történelmivé vált vérre vonatkozó fogalmakat. A fogalom értelmező nyelvlecke -mint alapszerkezet- során, egy fiktív nyelvtanuló próbálja megérteni és helyesen kiejteni, és a robot-tanár után ismételni a számára idegen, német nyelvű kifejezéseket. Ehhez szómagyarázati kiegészítést, értelmezési definíciókat is kap segítségül. A nyelvlecke kötőanyaga egy absztrakt, több layeres - filmekből kölcsönzött és rajzolt elemekből szőtt, vér-szövet-mintázat. A képi mintázatot a befogadást segítő, aprólékosan szerkesztett hang-struktúra szervezi és mozgatja, a monoton egymásutánban kiejtett szavakat kísérő dizájn elemként.

A másik kiállítási tárgy egy installáció ami speciálisan a Neon Galéria terébe lett konstruálva, címe: Eleven, emelkedő, vér-reflexió

Az installáció egy organikus-konstruktív sejteket idéző biológiai test.
Komoróczky Tamás, 2015





A kiomló vér látványa. Lehetőleg egyenesen a szívből, és azon belül is a bal kamrából, melyben az oxigénnel telített hemoglobin a vér vörösét is a telítettségig fokozza, ahogy a Napfény visszaverődik az ömleny síma felszínén.  Lakkfétis ez: a csillogó vörös körmöké, a vörösen fénylő ajkaké és a bíbor latexruháké.  Nevezhetjük az ilyen vért tökéletesnek.

Ám ezen tökéletesség csupán múló állapot, mert a felszínre ömölve a vér azonnal lassú és visszafordíthatatlan hanyatlása útjára kerül. E hanyatlás végállapota Komoróczky Tamás videóján is megjelenik, méghozzá egy mikroszkópos tárgylemezen vérkenetként.  Ha az imént el is ragadott a szívből kiömlő vér gondolata, ez a vérkenet most visszahelyez minket az egyezményesen objektív jelenként ismeretes absztrakcióba, melyet most együtt tapasztalunk meg.

Mint minden múltban elnyert végállapot, a vérkeneté is állandósult az időben, és így akár meg is feledkezhetünk a hozzávezető pályáról, tehát a megelőző események általában bonyolult és ismeretlen láncolatáról. Megnyugtató ez a holt stabilitás: úgy könyvelhető el lezárultnak a repedezett, száraz vérkenet múltja, mint ahogy a szintén repedezett felszínű évszázados festményeké.

Ezzel szemben nagyon is nyugtalanító, hogy a felszínre jutó vér lakkfétis-tökéletessége csupán egy pillanatnyi állapot.  Hogy a hanyatlás folyamata azonnal kezdetét veszi, miután a sebész szikéje a betegbe mélyed, az agykutató guillotine-ja leszeli a kísérleti patkány fejét, vagy a letaglózott, kampóról imbolygó marha hasát felnyitja a böllérkés. Nincs menekvés az alvadt vérbe ragadt húscafatok elől? Szorongató nézni a sebész által kioperált tumort és nejlonzacskóba tuszkolni a széttrancsírozott patkányt, szorongató lemosni a barnuló vért a műtéti eszközökről, és még annál is szorongatóbb sárga gumicsizmában csúszkálni a vágóhíd vértől és zsírtól sikamlós talaján. Fájdalmas úgy látni a vért mint egy partra sodródott, enyésző medúzát. Mert fájdalmas a tudat, hogy éppen olyan banálisan bomlik fel a vérben is a cukrok, aminosavak, zsírsavak, hormonok, immuntestek és vérlemezkék vitális egyensúlya, mint ama parton enyésző medúzában.

Méltatlan a vérrel szemben ez a bánásmód: ez a kiragadottság az általa élő test kontextusából.

Csak az az örökké frissülő forma méltó hozzá, mely a videó tizennégy percében folyamatosan jelen van.  Jelen van lágy folyamként, melyben laza felhőkbe össze-összeállnak a vörösvértestek. Jelen van a sebes artériás áramlást idéző cikázó hálózatként, és jelen az áramlás érfalak menti súrlódásának morajló, karistoló hangjaként.

A vér ezen örökké frissülő formája a videón kívül is minden percben jelen van és mindent behálóz.  Behatol az agy barázdái közé, a belek fodraiba, az izgalomba került barlangos testekbe, de a koszorúerekkel a szív húsába is.  Sőt: összeköti az anyával a magzatot és egymással a sziámi ikreket.  Továbbá összeköti a vírusok és élősködők révén járványok fertőzöttjeit, szúnyoginváziók által trópusok lakóit és transzfúziók által a véradókat a műtéti alanyokkal.  Egy globális keringési szuperhálózat meglétéről van szó a fizikai valóságban, s e szuperkeringés dinamikáját egyetlen képzeletbeli szív verése hajtja.

Belehelyezkedni a vér közegébe és szembesülni homogenitásával: mintha egy óriási mikroszkópos tárgylemezen nézhetnénk a rajta szétterülő eleven vér teljes térfogatát és ugyanaz a kép fogadna minket, bármerre is pásztázza a tárgylemezt a mikroszkóp látótere. Szembesülni a vér anyagszerűségével: eleven ugyan, de mégiscsak tudattalan anyag.  Mert bár a nagybetűs "Minden" szinonimája Ady Endrénél, a vér érzéketlenül csak "csurran" egy versében (Vér és arany), míg az előző sorban "kéj liheg vagy kín hörög".

A vér érzelmileg semleges, nyugtató közegéből apatikusan szemlélheti a tekintet az emberi vagy akár az emberfeletti drámákat, mint például egy férfi pszichózisa vagy egy vámpír vérszomjának pusztító eredménye. Ebből a közegből nézve a kígyómarás vagy a vérszerződés sorsdöntő eseményei is csupán a kígyóméreg valamint az idegen vér statisztikailag visszafordíthatatlan szétoszlását jelentik.

A globális keringési szuperhálózat átfolyatja a vért még a történelmi korokon is.  Ahogyan egy folyam hordaléka rakódott le valamely szakaszon, úgy rakódtak le változatos kifejezések az adott kor vérhez társított jelentései alapján.  Így jutunk el "Krisztus vérétől" a "véradási akciókig", út közben több ponton érintve a népirtás és -elnyomás demagóg kifejezéstárát.  A legtöbb kifejezés szemantikus archetípusának a "vérvonal" tekinthető, mely direkt utalás egy vér alapú öröklődési modellre. És bár a huszadik század elejére már megszilárdult az öröklődés genetikai elmélete, a vérvonalakon futó családfák ha szimbolikusan is, de velünk maradnak a huszonegyedik században is, mélyen a köztudatba ágyazódva.

Hallani a szív ritmusát és billentyűinek csapódását?  Minimal techno zenék variációi egyre-másra születnek.  Ezeknek textúrája, dinamikája, expresszív jellege, műfaji kapcsolatai igen széles skálára tehetők. Ellenben aligha vitatható ezen zenék bármelyikének szó szerint zsigeri, azaz szívritmusként és szívritmussal való értelmezése.  Ez persze nem újdonság: Robert Hood Minimal Nation albuma, melyre a műfaj kezdetét datálni szokás, már rögtön szívveréssel indul.  Mialatt a táncos akaratlanul is magáévá teszi e zsigeri interpretációt, egy pillanatban ráébredhet, hogy múlékony testének múlékony vérkeringésével egy, a történelmet is átívelő globális szuperkeringésbe csatlakozik.  Ez a gondolat alkalmasnak tűnik egy még teljesebb önkívület kiváltására, melyhez perverz módon semmi mást nem kell tenni, mint az öntudatot a véredények szintjére redukálni, és együtt rángatózni ama egyetlen, képzeletbeli szívvel, melynek ütemét a basszusdob mutatja.  Előfordult már önökkel is, hogy egy techno partin táncolva elképzelték a terem összes testének teljes vérkeringését: az egymáshoz szinkronizált szíveket meg a végtagokkal együtt hajlongó, lüktető ereket?

Előttünk tehát az erek koordináta rendszerében az örökké megújuló vér valósága. Nézhetjük hálózatát, hallgathatjuk hangjait, és semleges közegébe helyezkedve szemlélhetjük az általa élő lények kéjeit és kínjait tizennégy perces ciklusokban.
Gulyás-Kovács Attila



On the video 'Bluten Tag!'


Seeing blood spill out.  Preferably straight from the heart and, moreover, straight from the left ventricle, where, as oxygen saturates hemoglobin, blood's color also becomes saturated with red as the sunshine slides along its smooth fluid surface.  It is lacquer fetish: shiny red nail polish, glossy red lips and ruby latex clothing.  Such blood may be called perfect.

But that perfection is a transient state, for as soon as blood bursts out of the body, it starts decaying slowly and irreversibly towards a demise.  That demise appears in Tamás Komoróczky's video in form of a blood film, spread and dried onto a microscope slide. And if the idea of spilt blood managed to take over our imagination a second ago, the said blood film returns us to the abstraction consensually called objective present, which we experience now collectively.

Like end states reached in the past in general, the state of the blood film is constant in time, allowing us to forget about the trajectory of preceding events, which are likely complex and uncertain.  Comforting is the stability of the cracked and dry blood film: its history may be disregarded as easily as that of old masters' cracked paintings.

In contrast, rather disturbing is the transient nature of spilt blood's lacquer fetish perfection. Disturbing, because its decay starts immediately: just when the surgeon's scalpel has penetrated the patient, the researcher's guillotine has decapitated the laboratory rat, or the slaughter knife has cut open the hung cow's belly.  Is there no escape from the masses of blood clots covering pieces of flesh?  It raises anxiety only to look at the removed tumor, to place the damaged cadaver of the rat into a plastic bag, to wash off brown blood clots from the surgical tools, and even more anxiety to slide in yellow rubber boots on the slaughterhouse's slippery floor mixing fat with blood.  It is painful to see blood like a decaying jellyfish that has drifted onshore.  Because it is painful to know that the vital equilibria of sugars, amino- and fatty acids, hormones, antibodies, platelets, etc., are becoming just as banally disrupted in shed blood as they are in that doomed jellyfish.

How degrading it is for blood: to be removed from the context of the body it sustains!

For blood, the only worthwhile form is the one that is constantly present throughout the video's fourteen minutes.  It is present as light clouds of red blood cells dispersed in a soft flow.  It is present as a flashing network recalling the fast arterial flow, and also present as sounds of fluid friction against arterial walls: from deep murmur to sharp scratches.

This ever refreshing form of blood is present also beyond the video; not only is it present in every moment but also percolates everything. Penetrates the brain's gyri, the intestines' villi, the erectile tissue, and, along coronary arteries even the heart's own flesh. Moreover, connects foetus to mother, and Siamese twins with each other. Furthermore, connects the infected of epidemics, inhabitants of tropics via mosquito invasions, and donors with acceptors of blood transfusion. These demonstrate the physical existence of a global circulatorysupersystem; therefore, it is quite natural to envision a single, imaginary, global heart driving circulation in the entire supersystem.

To zoom in on blood's substance and confront its homogeneity: as if we scanned a gargantuan microscope slide that carries the complete volume of all blood spread thin on it, we see the same picture everywhere.  To confront blood's material nature: though living, it is only matter without consciousness.  Although it is a synonym for the great "Everything" in Endre Ady's poetic world, in one poem (Blood and Gold) blood insensitively runs while pleasure moans and pain growls. From blood's emotionally neutral, tranquil substance, one may glance with apathy at human or even superhuman dramas, like a man's psychosis or the a vampire's destructive, never-ending thirst. Viewed from this substance, the life-changing event of a snake bite or blood oath seems as mere dispersion of snake poison or the blood brother's blood in a statistically irreversible fashion.

The global circulatory supersystem spans even human history.  Like a river deposits its sediment at various sites, so have evolving languages been depositing, at various ages, diverse expressions that attest blood's characteristic semantics at any given era.  This linguistic journey takes us from the "blood of Christ" to "blood donation marketing", touching en route multiple times the demagogue verbal toolbox of ethnicity-based genocide and suppression. "Bloodline" may be considered the semantic archetype of most expressions, since it is a direct reference to a blood-based model of heredity.  Although the genetic theory of heredity had been firmly established by the early twentieth century, the idea of genealogies that run along bloodlines remains deeply embedded in the twenty first century mind.

Can you hear the heart beat and the flap of valves?  Minimal techno tracks have been being produced one after another.  Their texture, dynamics, expressive qualities and stylistic references varies widely. But almost all of them admits a visceral interpretation both as and also by heart beat.  That is no news: already Robert Hood's Minimal Nation, often considered as the genre's landmark album, begins with heart throbs.  While dancers involuntarily adopt this visceral interpretation, it may occur to them that they use their perishable body's perishable cardiovascular system to connect with a history-spanning global circulatory supersystem.  This revelation seems quite capable of further enhancing dance craze, for which nothing else is required but to lower one's consciousness to the depth of blood vessels, and shake one's body to the bass drum that transmits the beat of that single, imaginary, global heart. Have you also caught yourselves dancing on a techno party and envisioning the venue's all circulatory systems, including the synchronously beating hearts and the pulsating vessels inside the moving limbs?

We are witnessing here the reality of ever-refreshing blood in the vessels' coordinate system.  We may look at its network, listen to its sounds, and from its neutral substance view indifferently the pleasuresand pains of creatures it sustains; all that in fourteen minute cycles.
Attila Gulyás-Kovács


2015. febr. 10.

Ádám Zoltán - Új munkák · Recent works

Megnyitó · Opening: 2015.02.13. péntek 19:00
Megnyitja · Opening speech:
Nagy Zsófia Magdolna festőművész · painter
Megtekinthető · On view: 2015.02.16. - 2015.03.06.







Köszönet a fotókért Tolvaly Orsolyának.
A kiállítás megvalósulását az NKA támogatta.

2015. jan. 9.

Harkály kopácsol valahol - Ötvös Zoltán kiállítása


Woodpecker is pecking somewhere - Exhibition of Zoltán Ötvös

Megnyitó · Opening: 2015.01.15. csütörtök 19:00
Megtekinthető · On view: 2015.01.16. - 2015.02.10.


Ez a kiállításom egy a csendet megzavaró kitartó harkálykopogás, amely következetes fák között eltöltött szemlélődő hallgatásomnak gyümölcse. Ezek a fák in concreto az életem megfelelői. Minden más jelentése másodlagos. A növekedő fát szellemi és fizikai értelemben madarak veszik körül. Ezek a madarak repkednek, szárnyalnak, mint a szellem, vagy költenek mint a gondolat, de számomra azok a szellemi madarak a legfontosabbak akik orvosolnak mint a harkályok.
Ők a fák szellemi akupunktúrásai.
Képeimnek állandó résztvevője még egy a faágakon megkapaszkodó fagyöngy vagy borostyán, amit vegyítek a napfény örök reménységével.
Ötvös Zoltán


A kiállítás megvalósululását az NKA támogatta.