2015. aug. 27.

Bejáratlan terek - Losonczy István kiállítása


Kiállító művész: Losonczy István
Kiállítás címe: Bejáratlan terek
Megnyitó: 2015.09.10. csütörtök 19:00
Megnyitja: Gálosi Adrienne, esztéta
Megtekinthető: 2015.09.11. - 2015.09.25.


Több, mint egy év kihagyás után, október vége felé kezdtem hozzá az utolsó, extrém munkaidejű menetnek, a tó felőli négy fatörzs megfestésének. Hetente két napra lejártam Pécsre tanítani, de egyébként minden lehetséges időmben dolgoztam, s nagyjából, ahogy terveztem, május végére lettem kész velük. Festés közben igyekeztem mindig a közvetlenül előttem álló feladatokra koncentrálni és bármennyire is kívántam néha, az öt hónap alatt sem ezen a képen, sem másikon, semmi másba nem fogtam bele. Ahogy a mintázat lépésről lépésre, mindig lentről felfelé haladva, fénylő kígyóbőrként lassan felfeszült az évekkel korábban híg aláfestéssel vázlatolt törzsekre és ágakra, a folytatással kapcsolatos elképzeléseim is egyre világosabban körvonalazódtak. Ősszel, elsősorban még csak a következő résztávon gondolkoztam festés közben, mert az nyilvánvaló volt, hogy a második fa fontos összekötő kapocs lesz a már elkészült előtér nagy kiterjedésű, egymástól karakteresen különböző mintázatai és az egyre csökkenő méretarány miatt egyre egyszerűbb alakzatokból felépített távolabbiak között. A gondosan kikevert színsorokat alumínium tubusokba töltöttem, ezért aztán fél óra alatt, friss olajfestékből bármikor, újra és újra, fel tudtam építeni az egész, összetett, mégis áttekinthető színrendszert a palettán - amelyről persze előtte lekapargattam az előző heti maradékot. Többször is eszembe jutott akkoriban, hogy beteget jelentek a munkahelyemen és festek tovább, de mivel a nyolc év alatt iskolaidőben még egyszer sem voltam beteg, inkább meggyőztem magam arról, hogy - mivel minden egyéb változatlan - a rendszeres heti megszakítások akár élettelibbé is tehetik az alakuló mintázatot. Mire télre fordult az idő, belefoghattam a második fatörzs festésének előkészítésébe. Pontosan ugyanazt a három (arany-ezüst, sötét-világos) színsort kevertem ki és tubusoltam be újra, csak ezúttal eltérő alapanyagokból dolgoztam: az első törzs sűrű kadmiumvörös keverőszíneit áttetsző rózsákkal és lazúros bordókkal helyettesítettem úgy, hogy ugyanolyanok legyenek, de mégis legyen köztük valamilyen, alig észrevehető különbség. Azért volt erre szükség, mert már a két bal oldali fát is különböző palettával és technikával festettem évekkel korábban, egyrészt, hogy érzékeltessem a távolságot, másrészt hogy a közeli fák minél inkább önálló egyéniségek lehessenek úgy, hogy ezen a festményen legalábbis, valamiképpen mégis nyilvánvalóan összetartozzanak. Szerencsém volt, mert addig még soha, egyszer sem fordult elő, ami abban az államvizsga időszakban: talán a tavaszi diplomázás megnövekedett vonzereje miatt (végig büfé és közvetlen utána nagy kiállítás az M21 Galériában) egyetlen opponensi, vagy konzulensi véleményt sem kellett írnom. Karácsonyt leszámítva, így több mint két hónapig megszakítás nélkül dolgozhattam és a tavaszi szemeszter kezdetére el is készültem a második fával, amelynek összenőtt, szabályos lyukat formáló ágát a gyerekkoromból, Római-partról importáltam a képbe. Az alsó karját a valóságban, a parkoló autók miatt még a nyolcvanas években levágták, de a lyuk, amivel tizenkét évesen az első és utolsó búcsúlevelem fogalmazása közben is szemeztem az ablakunkból, ma is látható. Az utolsó két fa végül, valóságos rémálom közepette készült. Az összeszűkült határok közt formálódó puzzle-t testvérem, Máté kurta kemoterápiája és kegyetlen, húsvéti haláltusája közepette is építgettem. Hétfőn este, hat nap után először, és mint másnap hajnalban kiderült, utoljára, váratlanul rám nyitotta a tekintetét. Három héttel azelőtt, több mint fél év után járt a műtermemben, győzött a pingpongban és láttam, hogy ő is látja, hogy a panorámát időközben elárasztotta a fény, hogy már szinte önmagát építi a kép és jó eséllyel nem marad félbe, valamilyen konceptuálisan szublimált állapotba rendeződve, hanem most már végig fog haladni, lehet lezárása az ügynek. A nagy áttörést, a fémkerítés üveggé alakulását ő már nem láthatta, de azt biztosan, hogy az építészeti elemek színes-szürkéinek viszonylag kis rizikófaktorú korrekciójával, kis szerencsével és odafigyeléssel kiegyensúlyozhatóak lesznek a fényviszonyok és talán a három kicsi árva gyerekének is a szemébe tudok nézni majd.

A vége szinte magától értetődő volt, mint a snookerben lehet egy century break záróakkordja, mikor a játékosnak nem marad más dolga, mint a színes golyókat szép sorban elpakolni. 
Losonczy István

A téma
Az utolsó körömet futottam a parti platánsoron, amikor egyszerre, mintha üvegfalba ütköztem volna, benne álltam a képben. Évek óta méregettem a témát és akkor is, eleve azért éppen ott edzettem, hátha anaerob állapotban, az endorfin-sokk fényében megtalálom, amit egészen addig hiába kerestem: az alkalmas látószöget, ahonnan érdemes/lehetséges lenne ezt a gyönyörűséget megfesteni. Földbe gyökerezett lábbal álldogáltam még egy darabig, majd hazaszaladtam, gyorsan letusoltam és már loholtam is vissza a partra. Azonnali szénvázlat! - suttogta idebenn az ismerős hang – nehogy elillanjon a pillanat! Kisebb, B4-es tömböt vittem csak a nyaralásunkra, így, mire a naplemente és a nézőponthoz legközelebbi kertben kezdődő halsütögetés füstje felriasztotta a sövényben és a vízelvezető árok mélyén kitikkadtan szunyókáló szúnyoghordákat, el is készültem a rajzzal. A megoldás kulcsa a platánsor fonyódligeti öbölre nyíló, csillámló fényözönnel elárasztott délnyugati végében álló öltözőkonténer, ez már ebben a méretarányban is világosan beigazolódott. Egészen addig utáltam ezt rémséget, a bádogbudit, amely ma is pontosan ugyanolyan csálén áll masszív betonlábain, ahogy a Kádár-rendszerben a tanácsi melósok letették a teherautóról. Rajzolás közben kezdett tudatosulni, de legalábbis komolyabban körvonalazódni, hogy valójában mi „változott át” rajta és a környezetén a látomás pillanatában és miért pontosan ebből és csak ebből a nézőpontból látszik az egész „ennyire másmilyennek” – már azon túl, hogy éppen az előtt a régi nyaralóépület előtt ütköztem bele, amelyben apám gyerekkori barátja, az egykori, normafai futótársaság fül-orr-gégész vezéralakja tölti szikár, sportos nyugdíjas éveit. Csakis véletlen egybeesés lehet, gondoltam, hiszen nincs az a személyes rajongás, vagy elfojtás, ami e felfénylést önmagában indokolná. Ennél sokkal lényegesebbnek látszott, hogy a csónakkikötő mértani formája abból a távolságból intenzívebben viszonyult az alagút végében álló konténer arányaihoz, mint bárhonnan máshonnan és a látvány középterébe ékelődő megszakítás mögött kirajzolódó fasor koronája is, abból a látószögből éppen befért az innensők boltívei alá. Na meg, ami a visszatekintve talán a legfontosabbnak látszik (bár azt nem tartom valószínűnek, hogy ennek a körülménynek a jelentősége már akkor tudatosult volna): hogy a csónakkikötő helyének megtalálásával kezelhetővé vált az addig legalábbis legelrettentőbb problémám, hogy az előtér és a háttér háncs-mintázatait, már ha valóban ki szeretném fejezni a téma valóságos tagoltságát, hogyan különböztessem meg, és hozzam ugyanakkor törésmentesen végigívelő összefüggésbe.
Ténylegesen nekiállni viszont, bár természetesen nagyon fellelkesültem, hogy milyen klassz témát találtam, azokban az években egyáltalán nem volt lehetőségem. Akkor már másfél éve egyáltalán nem festettem, mivel a doktori értekezésemet írtam az addigi festményeimről, amit meg is védtem, majd kisvártatva tanítani kezdtem a PTE MK festő tanszékén - szakmai főtárgyat nappali és levelező szakon, valamint anatómiát, színtant és festészeti anyagismeretet. Évente-félévente részt vehettem ugyan a Zsolnay-gyárban a Színerő mesterkurzusokon és az ott készült munkák tanulságai mentén először csak a nyári, iskolai alkotótáborokban, majd egyre inkább otthon, a műteremben is fel tudtam valamelyest szabadulni, de annak az életvitelnek a folytatására, amely a tanítást megelőző/megelőlegező évtizedemet jellemezte, vagyis amikor minden nap egész nap festettem, semmiképpen nem volt lehetőségem. Ahogy, következésképpen, annak a festészetnek a folytatására sem. És mivel nem folytattam azt a festészetet, természetszerű, hogy témák sem jöttek, kiapadt a forrás. A balatoni platánsor, amit továbbra is, közvetlenül nekem címzett témalehetőségnek tartottam, két évvel az után, hogy a festésből írásra váltottam, 2007-ben, a pécsi munkába állásom előtt mutatta meg magát, a fent említett körülmények közt. Így, már csak azért sem hagyhattam figyelmen kívül, mert legbelül, azaz az évek során bennem otthonra lelt festő számára, akkor már bizonyára világos volt, hogy mi vár reá, hogy ki tudja meddig, de jó darabig biztosan, legfeljebb csak álmodozhat arról, hogy ebbe, vagy bármilyen hasonló volumenű vállalkozásba szakszerűen belefoghat, ezért a legjobb, vigasztaltam magam, ha a témát talonba teszem egy időre.
2008-ban ugyan, nagy nehezen be tudtam fejezni egy kisebb, 55x40 cm-es változatot, de nem voltam maradéktalanul elégedett. Működőképesnek éreztem a gyors ecsetvonásokkal felrakott gyepszőnyeg és a platánok aprólékos munkával éles határokig festett mintázata között kialakult feszültséget és, hogy fényviszonyaiban leginkább a vihar előtti csendet idézi, mégis azt éreztem, hogy ennél jóval több van a témában. Nem sokkal ezután azonban találtam egy, látszólag teljesen banális absztrakt színmező festészeti problémakört, amely aztán évekre lekötötte a figyelmem. Igazából ennek köszönhetem, hogy annyi év után végre tényleg visszakerültem a „menetbe”, vagyis mikor folyamatosan festek és az egyik kép hozza a másikat. A pécsi hallgatóim tekintetében is láttam, hogy kezdem visszanyerni az önbizalmam. Így történt, hogy bár az absztrakt ügyeimet messze nem zártam le, sőt éppen csak bemelegedtem a játékba, mégis, vagy talán inkább pont emiatt, vettem egy nagy lélegzetet és nekiálltam előkészíteni egy nagyméretű, panoráma-változatot is. A falon egymás mellé ragasztottam három csomagolópapírt majd, kis nézegetés után, széltében kibővítettem eggyel. Bele is kezdtem a rajzolásba, de egy idő után azt éreztem, hogy még mindig nem elég tágas a tér, ezért inkább kiradíroztam az egészet és egy ötödik papírt is felragasztottam a többi mellé. Ezt a méretarányt már inspirálónak találtam és pár nap alatt el is készültem vele. Menet közben, a centrális perspektíva enyészpontjának – a konténernek – addigra megtalált helyére, átszúrt ragasztószalaggal hosszú cérnát erősítettem, majd a képhatáron túl, rajzszegekkel kijelölt külső enyészpontokat is ugyanígy felszerszámoztam cérnaszálakkal és e praktikus segédeszköz segítségével pontosítottam a partvonal, a pad, a fák, a kerítések és a házak helyét. Ezután ugyanabban a méretben vásznat feszítettem, majd négyzetrácsos módszerrel átvezettem rá a vázlat fő vonalait és először egészen híg színekkel, részletezve előfestettem a teljes kompozíciót. Az önmagában is több hónap munkával járó aláfestés azért volt szükséges, hogy mielőtt nekiállok véglegesre festeni a képet, meghatározhassam az egyes képelemek végleges helyét, pontosítsam a síkmértani kapcsolódások rendszerét és nem mellesleg, hogy az ebben a munkafázisban felrakott színek majd itt-ott elővillanhassanak a hónapokkal, vagy akár évekkel később rákerülő záró, sűrűbb színréteg(ek) ecsetvonásai közt.

Közben, az egyszerre koncentráltabb és kiterjedtebb absztrakt-minimalista festészetet is fejlesztettem, viszont ezek a képek ekkor már főleg Pécsett, az anyagismeret kurzus kapcsán tartott, gyakorlati demonstrációim során készültek, otthon a műteremben pedig elsősorban a platánoson dolgoztam. Nem kellett kibújnom a bőrömből és a vonatúton hétről hétre, oda-vissza átváltozni és visszavedleni figuratív festőből non-figuratív festőbe: a színmezős képeimen kifejlesztett technológiai rutin ugyanis (amelyhez egyébként, a korábbi figuratív festményeim készítése során formálódó eszköztár és módszerek vezetettek el) a lényegét tekintve egy tőről fakad avval, amit a platános képen alkalmaztam: végeredményben ezen is, azon is színmezők, színátmenetek láthatóak, melyek éles határok mentén találkoznak.

Losonczy István