2015. okt. 9.

Európai 2.0 · European 2.0 (1985-2015)



Vernisszázs a Fészek Galériában: 2015. október 15. csütörtök 17:30

Megnyitó a Neon Galériában: 2015. október 15. csütörtök 19:00
Köszöntőt mond: H.E. Gajus Scheltema úr, a Holland Királyság Nagykövete 
Megnyitja: Johan van Dam
Megtekinthető: 2015. október 16. - 2015. november 06.

European 2.0 (1985-2015)

Vernissage at Gallery Fészek: 15. October 2015. 17:30

Opening at the Gallery Neon: 15 October 2015 7:00 p.m.
Welcome speech: H.E. Mr. Gajus Scheltema, Ambassador of the Kingdom of Netherlands
Opening speech: Johan van Dam
On view: 16 October 2015 - 06 November 2015


Henk Peeters harminc évvel ezelőtti katalógusszövegét ezekkel a szavakkal fejezi be: "Ne legyen ez a vége. Ez ne legyen a vége!"
Nem lett vége.
Nyolc festő, négy holland és négy magyar művész harminc évvel ezelőtti kiállítása ismétlődik, illetve folytatódik most két budapesti helyszínen, a Neon Galériában és a Fészek Galériában. A Neonban rekonstruálják a régi kiállítást, a Fészekben a művészek mostanában készült műveit tekinthetjük meg. 
1985-ben két holland városban Arnhem-ben és Nijmegen-ben állított ki Ádám Zoltán, Bernát András, Bullás József, Walter van der Cruijsen, Ad van Hoof, Mazzag István, Tom van der Noordt és Peter Simons de Thouars. A rákövetkező évben, 1986-ban Budapesten, szintén két helyszínen a Fészek Galériában és a Képzőművészeti Egyetemen ismétlődött meg a kiállítás. 
Mielőtt belevágtam e szöveg megírásába, természetesen elolvastam a harminc évvel ezelőtti katalógust, mely holland részről Henk Peeters, magyar részről Hegyi Lóránd egy-egy szövegét tartalmazza. Teljesen ledöbbentem, hogy mennyire különböző aspektusból közelítettek a témához, Henk Peeters csakis a kontextusról gondolkodik, kelet-nyugat, szocializmus-kapitalizmus, irányított-nem irányított művészet felől vizsgálódik, egyáltalán nem beszél a művekről, Hegyi Lóránd viszont nagyon pontos és éles látó szemével csak a kereten belül mozog, műveket elemez, illetve pár mondatban említést tesz a magyar avantgarde művészet megítéléséről Nyugat-Európában. Bevallom, hogy egy nemzetközi, csoportos kiállítás esetében több értelmét látom az előbbi megoldásnak, tehát, hogy a két kultúra különbözőségeiről és azonosságairól értekezzünk, főleg a harminc évvel ezelőtti szituációt ismerve, mikor e két ország még két különböző "táborba" tartozott egy vasfüggönnyel elválasztva, melyről oly sokat lamentál Henk Peeters a katalógusban. 
1989-ben megtörtént a rendszerváltás Magyarországon, lebontottuk a vasfüggönyt, elvileg korlátlanul utazhatunk a világ bármely országába. A szocializmussal együtt megszűnt az a művészetpolitika is, mely a művészetet nevelési feladatokkal ruházza fel, és ezzel nagyjából kizárta a végleteket, átlagos színvonalú művészetre törekedve. Viszont érdekes módon hiába történt meg a rendszerváltás, a művészet mai napig politikai csatározások terepe hazánkban, csak pár példát említek: művészeti intézmények élére sokszor nem szakmai, hanem politikai kinevezésekkel kerülnek személyek, a művészek jelentős része egyes helyeken nem hajlandó kiállítani a hely "politikai hovatartozása" miatt, vagy elutasítja, hogy állami pénzekért pályázzon. A klíma a művészeti életben ma is ellentmondásokkal telített, és talán még bonyolultabb, mint harminc éve, mikor artikuláltabbnak tűnt minden a mai maszatossághoz képest. 
A holland kortárs művészetet csak foltokban ismerem, de egyik legkedvesebb művészem holland: Christa Membrandt, és a budapesti Ludwig Múzeum nemzetközi osztályán eltöltött két évem alatt többször szembesültem a virágzó holland-magyar művészeti kapcsolatokkal.
Mostani feladatom a négy magyar festő bemutatása, főleg arra fókuszálva, hogy mennyiben és miként változott művészetük az elmúlt harminc évben. Hegyi Lóránd a magyar transzavantgarde harmadik hullámaként tartotta számon Ádám Zoltán, Bullás József és Mazzag István festészetét, mindhárman a hazai heftige Malerei követői, Bernát András művészete Hegyi megközelítésében kilógni látszott e sorból, bár ő is, miként a másik három művész Kokas Ignác tanítvány. Ádám, Bullás és Mazzag az előző transzavantgarde nemzedékekhez képest - Nádler István, Bak Imre, Birkás Ákos, Hencze Tamás, illetve Kelemen Károly, Halász Károly, Vető János, Méhes Lóránt - ösztönös, természetes kifejezésmódként, anyanyelvi szinten beszélte e stílust, melynek az indulatos, vad ecsetkezelés, a radikalizmus és provokáció, a közvetlenség a fő jellemzői. Ebben a festészetben minden megengedett, nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé.
Ádám Zoltán művészete lelki, tartalmi szempontból nem sokat változott az elmúlt három évtizedben, viszont ő az egyetlen a négy művészből, aki sok más műfajban - szobor, installáció - is kipróbálta magát. Rendkívül érzékeny művész, mérhetetlen empátiával, egész művészetét belengi, átjárja az intimitás és egyfajta kreatív szomorúság, minden munkájából sugárzik a szeretet, a törődés, az odafordulás, az aprólékos megmunkálás. Már a nyolcvanas években lehetett sejteni, hogy a festészeten kívül más műfajban is alkotni fog, festményein gyakran alkalmazott applikációt, különböző anyagokat, papírokat, vászondarabokat helyezett a képfelületre, vagy átlyukasztotta azokat. Festményein sokszor feltűnik az emberi figura, vagy annak egy részlete, de nem egyértelműen, inkább csak sejthető, érezhető a jelenléte. Ádám Zoltán az egyik alapítója az 1989-90-ben alakult Újlak csoportnak, több művész (Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter stb) együttműködésének, közös munkájának számtalan kollektív és egyéni kiállítás lett a gyümölcse. A csoport vonzódott az üres terekhez, kiállításaikat konceptuális szellemiség, arte poverás anyaghasználat és végtelen szabadság jellemezte, amit azért is említek, mert a csoport működése pont a rendszerváltás utáni pár évre esett. A közösségi szellem mellett a transzcendens, szakrális dimenzió is jelentős Ádámnál, vonzódik a középkori és a reneszánsz művészethez, ugyanakkor a modernizmus társadalmilag érzékeny, humanista vonulatához is, de az ősi művészet szorongást feloldó, primordiális természetét is hordozzák művei. Ádám Zoltán művészete kapcsán az elmúlt évek számomra egyik legfontosabb mondata jut eszembe Grant Kester tollából: "a művészet feladata az, hogy felrázzon minket észlelési önelégültségünkből, és arra késztessen, hogy más szemmel nézzünk a világra." 
Bernát András művészete teljesen következetesen halad már lassan négy évtizede. A nyolcvanas években a tájképeken kívül a női test érdekelte, de az is, mint egyfajta táj, melyet fel kell térképezni, viszont Bernátnál a tájnak is mindig erotikus jellege van. A nyolcvanas években eszmélt rá, hogy az erotikához vagy érzékiséghez nincs szüksége testre, mert az erotika egy érzet, egzisztenciális tapasztalat, ereje személytelenségében rejlik. Ezekben az években a figuralitással még nyomokban találkozhatunk, még beszélhetünk realista dolgokról, de azok absztrahálása már megtörténik. Mindig furcsa, bizonytalan téri látvánnyal van dolgunk e festészetet illetően, a nyolcvanas években készült Fák között vagy Fenn-lenn szokatlan beállítású, a részletek végtelen felnagyítása miatt a figuratív és absztrakt határmezsgyéjén helyezkedő művek. Bernát festészetének egyik legjelentősebb momentuma az lett, hogy a fényvisszaverődésre bazíroz, tehát a szemlélő helyzete alakítja a látványt, az elképzelt világok vagy történetek száma csak attól függ, hogy mennyi időnk van szemlélődni. Festészetének uralkodó motívuma először az egyenes volt, majd pár évvel ezelőttig a csavart, örvénylő forma dinamizmussal, mozgással telítve, melynek helyét mára ismét visszafoglalták az egyenesek, melyek metszhetik egymást, kristályszerű architektúrák, szalagok születhetnek. Most kiállított 2015-ös képein ölelkező végtagokat, kezeket-lábakat látok, míg azelőtt inkább univerzumokat véltem felfedezni művein. E festészettel kapcsolatban a legfontosabb jelzők: az összefüggő felületre törekvés, az üresség és a saját szerkezet eltüntetése, a végtelenség érzékeltetése és virtuális tér teremtése. Univerzalizmus, holisztikus szemlélet és metafizikus titokzatosság nyilvánul meg Bernát András művészetében. 
A négy festő közül talán Bullás József festészete változott a legtöbbet a három évtized alatt, de csak formailag. Az újfestészetben alkalmazott széles ecsetvonások, gesztusok, faktúra teljesen eltűnt művészetében és átadta a helyét egy finomabb, az emberi kéztől, emberi beavatkozástól mentes, inkább a számítógépek világára emlékeztető festészetnek, de csak emlékeztető, mert nem a komputervilágról szólnak művei, hanem a festészet határainak kereséséről. A nyolcvanas években festészetének két fő iránya bontakozott ki, az egyik inkább expresszionista, felkavaró, erős színek és fekete kontúrok használata jellemezte, a másik líraibb volt, az új festőiség kolorizmusával. Olyan szempontból mostani és harminc évvel ezelőtti képei mutatnak rokonságot, hogy Bullás legfőbb törekvése az elbizonytalanítás, hogy elmozduljunk, kimozduljunk a megszokottból, s a figurális festészetében is törekedett erre az elbizonytalanításra a hagyományos kompozíció alapján szerveződő képépítés elvetésével. Rám óriási hatással vannak mostani képei, teljesen kibillentenek, csak egy részüket tudom "élőben" nézni, epilepsziás lévén rosszul leszek tőlük. (Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mikor meglátogattam Bullást a műtermében, a festmények egy részét le kellett takarni.) Bullás keleti utazásai során (Görögország, Törökország, Örményország stb.) figyelt fel az ornamentika erejére, - főleg korai örmény miniatúrákat és kelta motívumokat tanulmányozva - és távolodott el az ábrázoló festészettől, hogy belekezdjen egy olyan absztrakt festészetbe mely ötvözi a nyugati konstruktivizmust a keleti ornamentikával.  
Bullás e képeit felfesti egy szigorú, geometrikus rendszerben, majd egy hengerrel szétkeni őket, így érve el azokat az átmeneteket melyeket képein láthatunk, egy megfoghatatlan, fókuszálhatatlan teret hozva létre. A "retina gyilkos" képek a fókuszálhatatlanság, a valőrök és a komplementer színek használatával érik el hatásukat. Az Altamirai barlangban, Afrikában és Ausztráliában is találtak az ősember által készített pöttyöket vadászjelenetek mellett, melyek Bullás pöttyeihez hasonló hatással rendelkeztek. A jelenség valószínű magyarázata, hogy transzba estek vadászat közben, és ezt a más állapotot szintén újra akarták élni, tehát vizuálisan lőtték magukat.  
Bullás művészetében a posztmodern újraértelmezés helyett a saját szem, az újralátás kerül előtérbe. Terei nyitottak, repetitívek, és csakis a szemen keresztül jutunk el egy ismeretlen világba.
Mazzag István az egyik legmerészebb kolorista a magyar festészetben, színpárosításban nem ismer lehetetlent, lila narancssárgával, rózsaszín neon zölddel, lila sárgászölddel és pirossal és mindezeket néha még némi arannyal megfűszerezve tálalja: vattacukor és diszkóérzés. Mazzag radikálisan önálló képi világot teremt, a négy festő közül ő a legindividuálisabb, legfüggetlenebb, talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy pimasz festő. Élmény-festészet a művészete, hangulatokat, érzelmeket tár fel mindenfajta szégyenlősség nélkül. Bernát művészetéhez hasonlóan nagyon erotikus festészetről beszélhetünk, tulipánjai, liliomjai egyszerre gyönyörű virágok és csábítóan kitárulkozó női nemi szervek. Mazzag figurális festészete olykor véletlenül absztrakcióba fordul, valószínűleg a hirtelen, élményszerű, benyomások által vezérelt, impresszionista jellege miatt. Egyszerre konkrét és absztrakt a gátlástalansága végett, 2014-es Tájkép című festményén ez jól tetten érhető. Romantikus és szenvedélyes, mint kedvenc festője Caravaggio, akinek egyik képét meg is festette, egyébként Mazzagot nem érdekli a művészettörténet, azok kategóriái, a kontextust sem figyeli, ő ösztönösen festi amit megél. Diszkós, neonosan vibráló színei, világító spray-i jól kifejezik a városi, nagyvárosi életérzést, annak zűrzavarát és hangulatát, 1985-ös Budapest című festményén is ezt látjuk. Körülbelül tíz éve kezdett el digitális festményeket létrehozni, melyek számítógéppel készültek digitális fényképezőgéppel készült felvételek alapján. Bulláshoz hasonlóan Mazzag is beépítette művészetébe a számítógépek által okozott hatást, nála eszköz a technika, Bullás festészete viszont emlékeztet a számítógépek által vezérelt világra.
Farkas Viola